19. fejezet - Csapdában!

-Nem Lili! Nyugodj le!-nyugtattam magam, bár nem sokat segített.

20 perce beszéltem Lanával telefonon, de még nincs itt, pedig 10 perc alatt ide lehet érni!
-Istenem, megőrülök! Azonnal oda kell mennem! Itt nem maradhatok, mert megőrülök...-beszéltem hangosan. Már ott akartam lenni és látni, hogy Nick jól van. Megőrültem a tudatlanságban.
-nem Lili! És mi van ha elkerülöm Lanát?-állítottam le saját magam
-Igaz. Lehet, hogy elkerülöm. Jajj már miért kerülném el? És mi van ha baja esett? Biztos azért nincs még itt!-veszekedtem magammal.
-Jézusom magammal beszélgetek! Már megőrültem!
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam. Nagyon ideges és feszült voltam
-haló?-szóltam bele
Nem jött válasz, csak halk recsegés.
-Heló? Ki az? Lana ott vagy?
még mindig semmi, csak recsegés. Már kezdtem megijedni. De akkor meghallottam egy női sikolyt! Tudtam, hogy Lana az!
-Lili az elágazásn.....-hadarta kétségbeesetten, de nem tudta végigmondani. Nagyon megijedtem. Tudtam, hogy valami baja esett. Ráadásul miattam. Miattam jött volna ide...

Hosszú percekig, csak álltam és próbáltam felfogni a helyzetet. Nem tudtam mit csinálni. Féltem. A kezem remegett a félelemtől. De tudtam, hogy segítenem kell. Nem hagyhatom Őt cserben. Nem lehetek gyáva. Azonnal oda kell mennem! Nem hagyhatom cserben, főleg ilyen helyzetben. Ki tudja kik vagy mik rabolták el és egyáltalán mit akarnak vele csinálni...

Fogtam a telefonom és zsebre vágtam, majd kiviharzottam a házból. Bezárni már nem volt időm. Siettem az elágazáshoz. Nagyon gyorsan futottam. Minél hamarabb ott kellett lennem. A félelmet nem hagyhattam eluralkodni magamon. Bátornak kellett lennem. Lana miatt.
Csak abban bíztam, hogy Nicknek nem esett baja. Hát persze Nick. Jesse ott van vele és Ő biztos látja, hogy itt mi történik. Vagy legalábbis nagyon remélem...

Már majdnem ott voltam az elágazásnál, de akkor a gyomrom összeszorult. Minél közelebb kerültem a célhoz, annál nagyobb lett bennem a félelem. Nem akartam magamnak bevallani, de féltem. Nagyon is! Bár tudtam, hogy nem szabad, mert akár egy élet is múlhat rajta.
Mélyet szippantottam a levegőbe és erőt vettem magamon. Most nem lehettem gyáva!!!!!
Mikor odaértem, Lana nem volt ott. El sem tudtam, hinni.
Mégis hova mehettek? Bárhova elvihette magával valaki, vagy valami....
Igazából azt sem tudtam, hogy mi vagy éppen ki vitte el. Tapogatóztam a sötétben.. De akkor eszembe jutott, hogy ha itt is jártak, a poros úton a lábnyom ottmaradhatott.
Azonnal elkezdtem lábnyomokat keresni. Dulakodás nyomait véltem felfedezni. Elképzeltem magamban, hogy szegény kis törékeny Lana min mehetett keresztül. Ahogy elesik és a térde nyoma ott marad, kiesik a kezéből a telefon. A sikolya....
Istenem erre gondolni is rossz! Remélem, hogy nem esett baja.

Végig mentem az ösvényen, pontosan követve a lábnyomokat, hogy véletlenül se térjek le róluk. A lábam pontosan beleillesztettem az enyémnél egy kicsivel nagyobba. Végig mentem az ösvényen. A lábnyomok, hirtelen letértek az ösvényről és a sűrű erdő felé vezettek. Féltem arra menni.
Nagyi régen mindig azt mondta, hogy bármi is történjen, soha ne térjek le az ösvényről.
De nem!!! Erőt kell vennem magamon. A barátaimnak szüksége van rám. Ha nem teszem baj is történhet, nagy baj!

Az erdőnek ezen a részén, megszűnik az élet. Itt nem hallani a madárcsicsergést, az én lélegzetemen kívül az erdő teljes csendbe burkolózott. Az erdő kezdett sűrűsödni és sötétedni. A fák lombkoronái elvették azt a csöpp fényt is mely eddig volt számomra és világosságot nyújtott. Fázva és félve bandukoltam az erdőbe. Minden egyes kiálló faágba és a legapróbb kavicsokba is megbotlottam. Rettenetesen féltem. Olyannyira, hogy testrészeim nem követték parancsaikat, mely az agyam mondott nekik.Olyan szorongás járt át, hogy az erdő legsötétebb részében járok, miközben a gondolat ott motoszkál a fejemben, hogy talán soha nem láthatom többet Lanát. Ráadásul Nickről sem tudtam semmit....
Már az ágak reccsenésétől is, melyeket én okoztam, attól is megijedtem. Teljesen kifordultam Önmagamból....

De akkor megláttam egy csöppnyi kis fényt, mely erőt sugallt és egy kis lelket öntött belém. Automatikusan folytattam tovább utamat az erdőben, mikor lepillantottam és a lábnyomokat nem találtam sehol magam körül. Elkezdtem körbe-körbe forogni, de nem találtam. Pedig, nem tűnhettek el maguktól.... Ennyi idő alatt pedig eltörölni nem lehet, ha pedig még is megpróbálták volna akkor a többit, ami szerint idáig eljutott miért hagyták meg?????

Hirtelen meghallottam a hátam mögül egy reccsenést. Nagyon megijedtem, a szíven majd ki ugrott a helyéről. Megkövülve álltam ott és vártam a következő reccsenést a lábnyomon, de nem jött. Ekkor hihetetlen nyugalom járta át a testem, melynek most semmi keresni valója nem lehetett volna bennem.
Egy meleg és erős kar hirtelen hátulról szorosan magához húzott.
Felsikítottam és megpróbáltam lefejteni magamról a szoros karokat, de nem ment. Hátra szerettem volna fordulni, hogy meglássam támadóm arcát, de akkor egy számomra kedves és ismerős illat csapta meg az orrom.
-Nem ... lehetetlen...-suttogtam.Ez lehetetlen....
Mikor háta csaptam a fejem beleakadtam egy gyönyörű kék szempárba.
- Tom.......-Elsötétedett minden és szinte önként adtam át magam a sötétségnek.

*************

Egy sötét, hideg szobában ébredtem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. A fejem még mindig fájt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Felakartam állni egy ágyszerűségről, de csak megint estem egy nagyot, mivel a kezeim és lábaim meg voltak kötözve.
Magamban káromkodtam egy cifrát, majd megpróbáltam kilazítani a kezemen a csomót, nem sok sikerrel. Körülnéztem a sötét szobába, de nem sok mindent láttam ami a segítségemre lehetett volna.... Igazából, nem is nagyon láttam sok mindent.
Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Gyorsan ki kellett találnom valamit.
Tovább folytattam a kötél kilazítását a kezemen. elég szorosra volt kötve, úgyhogy elég nehéz volt, de csak sikerült. Ahogy kigubancoltam a kezem azonnal leszedtem a kötést a lábamról és az ajtóhoz futottam. De be volt zárva.
-Ilyen az én szerencsém-gondoltam magamba egy nőhöz nem illő káromkodás után.
Odasiettem az ablakhoz és feszegetni kezdtem, de hiába. Meg sem moccant. Kint sötét volt.

-Lili sürgősen ki kell találnod valamit!-utasítottam saját magam.
De végül is nem hagyhatnak itt örökre.. Egyszer be fognak jönni értem. De mit fognak velem csinálni? Biztos megölnek, vagy esetleg.... De mi van ha azok a wentorok akikről Nick mesélt? Jézusom nem hagyhatom magam! Természetfeletti képességeim vannak és itt rinyálok, hogy meg fogok halni! Ez nem megoldás. Nem állhatok így hozzá. Valamit csak tennem kell! Mindig van valami megoldás, vagy kiút. Olyan nincs, hogy nincs! Most is lennie kell.

Elkezdtem a sötétben tapogatózni és kerestem valami használható dolgot. Magam sem tudtam, hogy mit is keresek, csak valamit ami a segítségemre lehet.
-A telefonom!-ordítottam magamban. Nem mertem hangosan beszélni.
Eszeveszetten kezdtem tapogatni a zsebeimet, de sikertelenül. Biztosan kivették amikor elfogtak....
Folytattam a tapogatózást. Egy normálisan berendezett szoba volt, ahogy kivettem. Voltak bútorok, de üresek voltak. Semmi nem volt bennük, se rajtuk. Kivéve az egyiken. Azon egy váza volt. Ahogy kivettem az alakjából és a súlyából, cserép lehetett.
Hirtelen kulcs csörgésekre lettem figyelmes az ajtó mögött. Tudtam, hogy valaki be akar jönni.
-Itt az alkalom Lili!! Gyerünk!-utasítottam magam.
Odaálltam az ajtó mellé és vártam, hogy valaki belépjen rajta. Imádkoztam, hogy egyedül legyen. Egyel talán még eltudnék bánni...
A kulcs elfordult az ajtóban. Nagyon lassan kinyílt az ajtó és a fény hirtelen besurrant rajta. De ez most egyáltalán nem érdekelt. Fogtam a vázát és magasba emeltem és vártam, hogy valaki belépjen rajta.

Az ajtó kitárult és belépett az illető. Egy hatalmas suhintással rávágtam a vázát a fejére, mely azonnal eltört rajta. Apró darabjai szana-szét szóródtak a földön.
Közelebbről szemügyre vettem a támadómat. A felismerés, miszerint Tomot ütöttem, villámként csapott belém.
A képek amiket az agyam lefényképezett sorba ugrottak be és mint egy film pörögtek le előttem.

Nos drágáim itt is van a fejezet, szerintem elég élménydúsan!:-D Siettem vele ahogy tudtam! Nagyon remélem hogy tetszik nektek, mert sokat dolgoztam rajta. (Andi köszi, hogy segítettél!!!♥♥♥♥♥)

Puszi: Lili