24. fejezet -Újabb pofon az élettől!

Szó szerint kirontottam a fürdőből és majdnem szívinfarktust kaptam mikor megláttam Tomot az ágyamon, fegyverekkel körülvéve.....

Először szóhoz sem tudtam jutni, a sokktól.
Ez meg mit csinál ezzel a sok fegyverrel?-merült fel bennem a kérdés
-Te..Te me..g mit csinálsz?-kérdeztem remegő hangon.
Vetett rám egy lenéző pillantást, sugallva hogy hülyeséget kérdeztem, hisz magától értetődött a dolog.
Tom csak ült az ágyon és szerelte össze a fegyvereket, majd odadobta hozzám az egyiket, amely hangosan csattan a földre érve. Az ijedtségtől hátráltam egy lépést, majd kérdőn néztem rá.

-Szerinted? Készülődök. Pont, mint ahogyan neked is fel kéne készülnöd, a továbbiakra. Értsd már meg ez nem egy tündérmese, te nem vagy királylány, és herceg sincs aki megmentsen. Magadnak kell kiállnod a nehézségeket, neked, nem másnak. Fel kell nőnöd Lili, már nem lehetsz többé gyerek - mondta ridegen, majd távozott.

Egy kicsit csalódtam Tomban. Ő is megérthetné, hogy nehéz nekem, és erre meg nekiáll keménykedni. De sebaj. Igaza volt, és tudtam mit kell tennem. Nehéz lesz, de én vállalom! Most kell bizonyítanom, nem csak másoknak, hanem most az egyszer magamnak is.

Odaléptem az ágyhoz, majd kémlelni kezdtem a "játékszereket". Mármint igen,már most hibáztam. Ezek nem csupán játékszerek...Élesbe megy.
Eddig csak TV-ben láttam ilyet, de az most nem ért semmit.
Ott volt az ágy szélén egy töltényes doboz, és nem messze tőle a pisztoly.
Felemeltem a nehéz súlyú fegyvert majd kipattintottam a forgótárt, és beletettem a lőszert. Rájöttem, hogy ez az egész folyamat, nem is olyan bonyolult. Ledobtam a már összeszerelt fegyvert és másikért nyúltam, ami már sokkal bonyolultabbnak látszott. Tom már beszerelte az AK-47-es géppisztoly nagy részét, én már csak folytattam.

Behelyeztem a gázdugattyúrudat a zárkeret alkatrésszel együtt, majd a helyretoló szerkezetet. Gyorsan becsúsztattam a tokfedelet, a tisztítóvesszőt, majd a tárat is. Furcsálltam, hogy 2 perc alatt végeztem az egésszel, de büszke voltam magamra. Újabb és újabb pisztolyért nyúltam. Ezekkel is elég hamar végeztem, de ez egy cseppet sem érdekelt...
Kezdők szerencséje...- Gondoltam magamba.
Egy kis revolvert a biztonság kedvéért becsúsztattam az oldalamhoz. A többit megfogtam és lesétáltam velük a lépcsőn.
Tom épp a gáztűzhelynél serénykedett. Halkan mentem így nem hallott meg. Odaléptem az asztalhoz és ledobtam a pisztolyokat az asztalra, melyek hangos puffanással értek földet.
Tom megpördült a tengelye körül és kikerekedett szemekkel nézett az asztal felé. Gondolom elég meglepetten érte az egész, de ügyelt rá, hogy a lehető legcsekélyebben mutassa ki érzelmeit. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész, de megbízom benne.
Hirtelen égett szag csapta meg az orrom. Tojás rántotta...- Adtam választ magamnak.
Kilöktem Tomot a tűzhely elől és kivettem a kezéből a fakanalat. Felkapartam az égett darabokat a serpenyő aljáról, majd a tányérra kapartam és az asztalra tettem.
Tom mosolyogva nézegette a pisztolyokat, majd rám nézett.
-Sajnálom amit az előbb mondtam -mondta keményen. Valahogy nem tudtam neki elhinni. Nem válaszoltam, csak leültem az asztalhoz és néztem ahogy eszik -Te nem eszel?
-Nem vagyok éhes...-mondtam flegmán.
Rosszul esik, hogy így viselkedik. Eddig azt hittem, legalább annyi elviselhető lesz az egészben, hogy itt lesz velem és majd segít, de ezzel a viselkedéssel csak rá tesz egy lapáttal és még jobban megnehezíti a dolgom...De nem fog érdekelni. Nincs szükségem Tom jó pofizására. Ha ő így akarja, legyen így!

Kint már kezdett sötétedni, az égbolt narancssárgán ragyogott. Ahogy szürkület kezdett elhomályosítani mindent, úgy az én elmémen is eluralkodott. Nem értettem, hogy mi miért történik. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő és ez nagyon idegesített! Ez nem egy könyv, hogy ha valamire kíváncsi vagyok csak belelapozok és megnézem, vagy máshogy cselekszem. Ezt én nem tehettem meg, nem én irányítom a sorsom. De meg vagyok róla győződve, hogy mindennek meg van az oka. Minden azért történik, mert így kell, hogy történjen!

Míg a gondolataim, valahol egészen máshol kalandoztak, Tom teljesen nyugodtan falatozott. Örültem, hogy legalább ő nyugodt...
Tom hirtelen felállt és berakta az üres tányérát a mosogatóba, majd így szólt:
-Gyere. Mennünk kell - Szólt és már ment is az ajtó felé -Hideg van kint, hozz egy pulcsit.
Felrobogtam az emeletre és kikaptam egy fekete mackó felsőt a szekrényből. Hamar lesiettem a lépcsőn és már mentem is Tom után.
Feltűnően végigmért, de nem tett semmien megjegyzést.
-Hova megyünk? -Törtem meg a csendet
-Gyakorolni- mondta
-Mi? De hát már sötétedik...-förmedtem rá.
-Annál jobb.

-Nem válaszoltam. Tom ma nincs formában -gondoltam magamban. Nem igazán érdekelt a viselkedése.
A sűrű erdő felé sétáltunk, ami kicsit megrémisztett. Mit akar Tom az erdőben ilyen sötétben? Gyakorolni az erdőben? Az szép lesz...

Néma csendben sétáltam mögötte és követtem minden egyes lépését.
Minél beljebb mentünk, annál jobban sötétedett. Így is későre járt, de az erdőben amúgy is sötét volt. A szíven a megszokottnál egy kicsit jobban vert, de nem az izgalom miatt. Féltem. Fogalmam sem volt, hogy mitől, de féltem. Tom csöndessége is felettébb
furcsa volt, szinte már rémisztő.

A sötétség mindent elborított, alig láttam valamit. Próbáltam a lábam elé nézni, de nem nagyon ment. Minden kiálló gyökérben és apró kis kavicsban megbotlottam és egy kis nyekkenő hangot adtam ki. Ilyenkor nem mertem ránézni Tomra, anélkül is tudtam, hogy mit gondolhat... Kihúztam magam és úgy mentem tovább, mintha semmi sem történt volna.
A távolban egy alacsony, de széles ház körvonalait láttam kirajzolódni. Nem láttam tisztán, de volt egy olyan sejtésem, hogy ide jövünk.
Tom turkálni kezdett a zsebében és elővett egy zörgő kulcscsomót. Az egyiket a sok közül, berakta a zárba és elfordította benne. Az ajtó nyikorogva kitárult, de bent semmit nem láttam, csak a sötétséget.

Tom besétált az ajtón és felkapcsolta a villanyt.
Bent semmi különös nem volt, csak pár gumimatrac, egy hatalmas piros bokszzsák és mi. Kicsit félve lépkedtem be a terembe. A régi tornaórás emlékek megrohamoztak. Utáltam a tornaórákat, nem ment nekem a tesi. Csak pár feladatot tudtam megcsinálni, azt is elég nyögve-nyelősen...

-Na álljunk is neki -Szólalt meg Tom hosszú idő után.
Nem válaszoltam csak odaléptem hozzá és hagytam, hogy irányítson.
Elkezdett sétálni körülöttem és úgy magyarázott.
-Jól jegyezd meg! Ahogy belépünk a terembe én nem a barátod vagyok, hanem az edződ...-mondta flegmán, de azonnal folytatta- Nem fogok veled jó pofizni és még csak kivételezni sem. Te is ugyan olyan vagy, mint a többi, se több, se kevesebb. Lehet, hogy lány vagy és valljuk be elég gyenge is, de ez nem mentség semmi alól!
-Szóval most csukd be a szemed és koncentrálj! Az erődet nem használhatod, sőt megtiltom! Ha verekedésre kerül a sor és netán tán az erődet nem tudod használni, csak a puszta erődre számíthatsz! Csukd be a szemed és ne mozdulj figyelj, hogy hol vagyok, ne hagyd hogy kibillentselek az egyensúlyodból -azt tettem amit mond.

Becsuktam a szemem és figyeltem. Befeszítettem az izmaimat és csak összpontosítottam a feladatra. Tom hirtelen meglökte a baloldalamat, de nem estem el, csak meginogtam.
-Ne feszíts, lazítsd el magad! -Újra meglökött, de ezúttal elölről. Majdnem hanyatt estem, de még időben visszatért az egyensúlyom.
Nem értettem, hogy mire jó ez a "lökdösés", de hát ő tudja. Biztos az egyensúlyomat próbálgatja, vagy fogalmam sincs.
-Jó. Az egyensúlyodon még javítani kell, de egyébként rendben van. Most lássuk, hogy ütsz.

Adott két piros bokszkesztyűt, amit felhúztam a kezemre.
Elmagyarázta, hogy hogy tartsam a lábam, meg a vállam, meg egyáltalán hogyan is kell ütni, aztán belevágtam. Nagy meglepetésemre elég jól ment. Igaz nem nagyon dicsért meg de tudtam, hogy valahol mélyen elég büszke rám, de nem akarja, hogy elszálljak magamtól.Viszont a vége elég gyatrára sikerült... Olyan fáradt voltam, hogy szinte a bokszzsákot sem láttam. Hosszú nap volt ez a mai, és alig pihentem...
-A legjobb védekezés a támadás! Soha ne hagyd, hogy Ő üssön először! Az első és az utolsó ütés mindig a tiéd legyen! Ne lankadjon a figyelmed. Ha nem figyelsz eléggé, egy ütéssel elintéz és véged! Figyelj jobban!
Nagyon idegesített amit mondott!
-Még, hogy figyeljek... Hulla fáradt vagyok, kettőig sem látok, ráadásul még izom lázam is van, de azért figyeljek...- Szidkozódtam magamba, de ezeket azonnal kivertem a fejemből. Nem kényeskedhetek! Muszáj figyelnem és jól csinálnom. Ha nem így teszek, akkor soha nem tanulom meg.
-Képzeld el magad előtt. Csak te meg az az egy valaki van a teremben. Mit tennél. Az erődet nem használhatod folyton.... Végezned kell majd vele. Ez már nem játék, fogd fel.
Újra nekiiramodtam és megpróbáltam egy erőset ütni, de még csak el sem találtam. A kesztyű erőtlenül súrolta a zsák oldalát én pedig majdnem orr estem. Utáltam amiért ilyen gyenge voltam.

-Nem lehetsz ilyen gyenge Lili!-kiabált Tom -Olyan vagy, mint egy kisgyerek! Mit szólna most Nick ha látna?-a neve hallatára összeszorult a gyomrom. Ez övön aluli volt...-Gondolkozz már egy kicsit! Hogy akarsz így beépülni? Piszkosul gyenge vagy ahhoz. Nincs elég akaraterőd. Nick sírva futna ki a teremből ha látna... Elhiszem, hogy fáradt vagy, de hidd el én is. Ez szánalmas....- A végét már csak suttogva mondta. Fogta magát és kisétált a teremből, rám se nézve.

Ahogy a szavak elértek a tudatomig, kellett egy kis idő, hogy felfogjam igaza van! Teljesen igaza! Piszkosul gyenge vagyok, egy szánalomra méltó senki! A könnyeim most nem jöttek elő. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy sírjak... Fáradtan, erőtlenül rogytam térdre és csak néztem ki a fejemből. Igaz rosszul esett amit mondott, de ez a kő kemény valóság.
Hatalmas ideg áradt szét a testemben és csak arra tudtam gondolni, hogy fel kell kelnem és megcsinálnom! Nem törhetek itt össze. Ez is csak egy akadály, amin át kell mennem, ha törik, ha szakad! Annyi minden történt már velem és azokat is magam mögött hagytam, ezen is túl kell lépnem és bebizonyítani Tomnak, hogy nem vagyok egy kis szánalomra méltó senki. Meg kell neki mutatnom, hogy nem úgy van ahogy gondolja!

Felálltam a parkettáról és ránéztem a bokszzsákra. Lassan odasétáltam felé és egy percig csak néztem.
Beálltam abba az állásba ahogy Tom mondta és elkezdtem ütni. Nem gondoltam másra csak arra, hogy megcsinálom, meg fogom tudni csinálni. Hirtelen hatalmas erőlöket kapott el. Ütöttem és ütöttem, tiszta erőmből, ahogy tőlem telt. Tudtam, hogy jól csinálom, így folytattam. Az ütéseimben minden benne volt. A bosszú, a harag, a düh, a bizonyítási vágy!

Nem tudom, hogy mióta ütöttem szerencsétlen zsákot.(aki igazán nem tehet semmiről) A kezemet nem éreztem, a fejem pedig majdnem leesett a helyéről úgy sajgott. Nem láttam rendesen és még szédültem is.

Utolsó emlékem, hogy eszeveszetten zuhanok a padló felé, de a fájdalomra nem emlékszem. Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében....


Huhhh. Na ezzel is meg vagyok. Remélem elég akciós lett.XD
Ehhez is kérek komikat. A kövit megpróbálom hamar hozni, addig is legyetek rosszak!
Puszi: Lili