25. fejezet - Érzelmek nélkül.

"Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében...."


Iszonyatosan fájt a fejem a testem többi részét pedig nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ezért próbáltam kényszeríteni magam a felkelésre, de a fáradtság eluralkodott rajtam és a testem nem akart engedelmeskedni. Az agyam egyik fele tudta, hogy fel kéne kelnem, mert ki tudja hol vagyok, de a másik elhomályosult része nem hagyta magát. Még sokáig vívódtam magamba, mire kényszerítettem magamat és a végtagjaimat, hogy engedelmeskedjenek. Abban a pillanatban, amint ráálltam a lábamra iszonyatos fájdalom nyilallt bele. Minden egyes lépés a hatalmas sötétségben kín szenvedés volt, mintha éles üvegszilánkokon mászkálnék.Megpróbáltam kihúzni magam, de rossz ötlet volt, mivel a fájdalom ott volt minden egyes porcikámon.
Megállapítottam hogy izomlázam van, majd megkapaszkodtam egy kilincsnek vélt valamiben, lenyomtam és az ajtó kinyílt. Hatalmas fényáradat kúszott be rajta, mely megvilágosította a szobát és az én agyamat is. A tegnapi emlékek sorra villantak be és tisztult ki előttem az eddig elhomályosult kép, miszerint én az ideiglenes szobámban vagyok, Tomnál.
Azonnal leviharzottam a földszintre és fürkésző pillantásaimmal kerestem Tomot, de sehol sem találtam. Fel-alá járkáltam a házban, Őt keresve, de sehol sem találtam.
Már szét vetett az ideg, hogy mi lehet vele, mit csinál és a lehető legrosszabb gondolatok is átfutottak az agyamon, de ezeket abban a pillanatban el is vetettem. Idegesen pillantottam a hűtőre, mikor észrevettem rajta egy fehér lapot, mely egy aranyos mágnessel volt odarögzítve.
Azonnal odarohantam és letéptem a helyéről. A szívem majdnem kiugrott a helyéről miközben olvastam a levél sorait.

" Bocsáss meg, hogy nem vártam meg még felébredsz, de le kell vezetnem az ideget, így elmentem edzeni, oda ahol tegnap voltunk -Látszott rajta, hogy nagyon ideges lehet, mert a betűk több helyen is szabálytalanul voltak húzva- sajnálom ami tegnap történt, de valahogy ösztönöznöm kellett téged, talán egy kicsit túl messzire mentem, de ahogy elnéztem bevált. Még egyszer bocsáss meg, hamar elborul az agyam.
UI: Kaja van a hűtőben, sietek vissza, puszi: Tom"

Amint elolvastam ezt a pár sort, rögtön megnyugodtam. Most már normálisan álltam a dologhoz és rájöttem, hogy igaza volt és mindezt az én érdekemben tette, csak jót akart nekem. De már megtörtént nem tudunk mit csinálni. Azért sajnálom Tomit, hogy miattam emészti magát, ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen én már rég túl tettem rajta magam. Nem vagyok egy haragtartó típus, csak rosszul érintett a dolog...
Ledobtam a levelet az asztalra és felrohantam a szobámba átöltözni. Kikaptam a szekrényből néhány ruhadarabot -meg se nagyon néztem őket- felhúztam magamra, majd a koszosakat bedobtam a szennyesbe.
Hamar rendbe hoztam magam, majd mikor úgy véltem, hogy így már kimehetek az utcára, anélkül, hogy megköveznének.
Ahogy kiléptem a házból a testemet megborzongatta a már jól ismert, hideg levegő. ez most egy cseppet sem érdekelt, inkább Tomon járt az agyam, vagyis jobban mondva a viselkedésén, mely megfejthetetlen volt számomra.
Én nem így ismertem meg őt. Olyan kemény velem mostanában. Vagy ez csak a látszat? Egy színjáték? -Kérdeztem meg magamtól, bár biztos voltam benne, hogy választ nem fogok tudni rá adni. Lassan sétáltam az erdőben a tornaterem felé, miközben a már jól ismert gondolatok, ismét nem hagytak nyugodni.
Talán példát akar nekem mutatni?
Ezzel próbál buzdítani a folytatáshoz, hogy legyek olyan mint ő? Olyan kemény és rideg? Vagy csak megpróbálja előlem elrejteni az érzelmeit, pont mint én? Igen valószínű. Így talán egyszerűbb mind a kettőnknek. Ha nem mutatjuk ki a valós érzelmeinket, akkor jobban tudunk a feladatra koncentrálni és nem arra figyelni, hogy mi baja a másiknak.
Ezért felnéztem Tomra. Piszkosul nehéz lehetett így a közelemben lennie, fenntartva a látszatot. Ezzel is csak engem próbál védeni...
Mire észbe kaptam, meg is érkeztem a célomhoz. most, hogy így jobban megnéztem tényleg olyan volt, mint egy tornaterem. Alacsony és széles az oldalán tele kis ablakokkal. Nem nagyon foglalkoztam a külsejével, fogtam és kinyitottam az ajtót.
Tom háttal állt nekem és a bokszzsákon vezette le a feszültségét. A fülében fülhallgató volt, így nem hallhatta, hogy bemegyek. Jól megfigyeltem minden egyes mozdulatát. Az ütéseit, a rúgásait, hogy hogy tartja a vállát a lábát, mindent egészen a legapróbb részletekéig. Látszott rajta, hogy nem kezdő, profin csinálta. Óvatosan, hangtalanul közelítettem felé, de annyira figyeltem rá, hogy a lábam elé viszont nem néztem rá.
Belerúgtam egy kis súlyzóba, minek a következtében az egy kis koccanással a másiknak ütközött és egy hatalmas vízhangot adott ki a nagy épületben. Tom azonnal megpördült a tengelye körül és támadóállásba lendült. Védekezés képpen a kezem magam elé kaptam. Már megijedtem, hogy Tom nekem támad, mikor meglátta, hogy csak én vagyok kifújta az addig benntartott levegőt és kivette a fülhallgatóját.
-Bocsi, nem akartalak megzavarni, csak gondoltam megnézem mit csinálsz...-Mondtam kicsit remegő hangon, hisz még mindig az előzőek hatása alatt voltam. A szívem ki akart törni a helyéről és a levegőt is gyorsabban vettem.
-Semmi gond, gondolom megtaláltad a levelem...-mondta, de a hangjában ott bujkált a szomorúság, melyet hiába próbált elrejteni.
-Igen megtaláltam, de felesleges sajnálkoznod, nem haragszom, eddig sem haragudtam. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért olyan gyenge és kényes voltam. megértettem amit mondtál, ezek után jobban fogok majd igyekezni...
-Ez a beszéd. Akkor már állhatunk is neki!-szólt, majd odadobott egy pár boxkesztyűt.

******************************

Egészen délutánig gyakoroltunk és a lehető legjobb tudásomat mutattam. Figyeltem Tom minden egyes szavára és mindent pontosan úgy csinálta, ahogyan ő azt mondta. Egy percre sem lankadt a figyelmem. Hatalmasakat rúgtam a zsákba, Tom szerint mindent úgy csináltam, mint egy profi. Én ezt nem így láttam. Az tény és való, hogy a rúgásaim tökéletesek voltak, de ennek ellenére az ütéseim még mindig elég gyatrák. Ugyan szemmelláthatón jobbak, mint amilyenek tegnap voltak, de még mindig nem az amit én elvárnék magamtól. tudom, hogy még csak alig két napja gyakorolunk, de én elég maximalista vagyok mindenben, főleg magammal szemben. Tudom, hogy nekem menne jobban is és ezért mindent el fogok követni.
Tom minden egyes ütésemnél és rúgásomnál bátorított és buzdított. Talán éppen azért fejlődtem annyit amennyit. Ezt nem csak magamnak, hanem Tomnak is köszönhetem, a legjobb barátomnak!

Ez a pár óra segített elterelni a gondolataimat Nickről. Minden percben egyre jobban hiányzott. Annyira, hogy az szinte már elviselhetetlen. örök rejtély marad számomra, hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni, ennyire kötődni hozzá. Igaz nem volt még nagy tapasztalatom a fiúk terén, de tudom, érzem, hogy ez nem egy átlagos szerelem. Ez annál sokkal több! Én kötődök Nickhez szinte már betegesen. A távolság már fáj, a tudat, hogy nincs velem, nem érhetek hozzá a forró bőréhez, nem érezhetem a közelségét, az már szinte őrjítő. Mintha láthatatlan kötelék lenne köztünk, mely összeláncol minket.
Csak remélni tudtam, hogy Nick ugyan így érez. Szinte fizikai fájdalmat okoz belegondolni abba, hogy mi van ha ő már nem szeret és rég elfelejtett, esetleg máshol keresi a boldogságot, amiatt amit tettem, amibe belekényszerültem. Merengésemből Tom hangja rángatott vissza.
-Ő jár az eszedben igaz?-kérdezte
-Erről most inkább ne beszéljünk ...- mondtam keményen, semmilyen érzelem kimutatása nélkül. jobb ha nem beszélünk róla, így egyszerűbb elviselni a távolságot.
-Ha így akarod -Itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta- Lili mondanom kell valamit. Tudom, hogy nem fogsz neki örülni, de Larry beszélni akar veled....