27. fejezet - Gondolatokba merülve

Sziasztok!
Ennyi idő után végre visszatértem! Remélem, hogy nem jöttem ki annyira az írásból és ez a fejezet is ugyan úgy tetszeni fog nektek, mint az előzőek. Ez nem lett annyira eseménydús, de majd a következőt igyekszem úgy megírni!(kacsint)
Szépen kérlek titeket, hogy írjatok nekem komikat, mert elég nagy önbizalom kell most az újrakezdéshez! Puszillak titeket!♥



Engem már nem érdekelsz.... Csak sajnálni tudlak téged.... Szánalmas vagy...-mondtam, majd hátat fordítottam neki.


(Lili szemszöge)

Csak teltek a hetek és én egyre jobban fejlődtem. Larrynek igaza volt, Tom tényleg mindenre megtanított. Rengeteget fejlődtem az első gyakorlásom óta, melyen már csak nevetni tudok, ahogy visszagondolok rá. Nagyon kezdő voltam, de most már bátran mondhatom, hogy profi vagyok, de nem csak ebben... Megtanultam használni a fegyvereket és mindent, amit csak tudnom kell róluk. Az erőmet is tökélyre fejlesztettük, szóval készen álltam mindenre.
Többször végiggondoltam, hogy mire is jó ez a gyakorlás dolog. Eleinte próbáltam hitegetni magam, hogy minden eddigi tudásom csakis önvédelemre való, de ez csak a látszat... Naiv vagyok, hogy ezzel hitegetem magam. Engem Tom nem arra képzett ki, hogy megvédjem magam -jó persze azért is-, de nem ez volt a fő ok. Csak vissza kell emlékeznem arra, amit Tom régebben mondott: "Larry szava számodra parancs", akkor ki tisztul előttem a kép. Parancs, vagyis azt kell tennem amit mond! Ha azt mondja végezzek valakivel, akkor nekem meg kell tennem mindenféle kérdezősködés és ellenvetés nélkül. Olyanná kell válnom, amilyenek ők. Egy hidegvérű gyilkossá... De ez az egyetlen esély és ezt nekem el kell fogadnom. Ugyanakkor arra is rá kellett ébrednem, hogy ez az egyetlen megoldás, ha olyan leszek, mint ők.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd így döntök. Sőt, ha valaki ezt mondta volna nekem, jól szemberöhögöm. De ez a legjobb megoldás, hisz annyiszor végiggondoltam már. Minden este, az elejétől a végéig pontosan lejátszottam magamban mindent, hogy hogy lenne a legjobb, mit kell csinálnom és hogyan...
Gondolkoztam azon, hogy beszélek Tommal arról, hogy mit kell majd csinálnom a továbbiakban - mivel a "tanításom" nyilvánvalóan befejeződött - , de elvetettem ezt az ötletet, mert Tommal mostanában nem lehet beszélni. Egyrészt azért, mert alig van "itthon", ugyanis edzést tart másoknak, másrészt meg nem is akarok.
Pár héttel ezelőtt, mikor Larryvel kellett beszélnem, azóta olyan furán viselkedik...Nem is értem. Soha nem nézett a szemembe, mikor beszélt velem, már amikor egyáltalán beszélt velem, mert az sem sokszor fordult elő. Eleinte faggattam, hogy mi a baja velem, mit tettem, vagy éppen mit nem, de azt mondta, hogy jobb ha nem tudom. Többet nem kérdezgettem...Hittem neki. Ha nem kell róla tudnom, hát nem is akarom. Inkább belefeledkeztem a gyakorlásba és a gondolataimmal vigasztaltam magam. Nagyon egyedül éreztem magam, mert a többi "diákkal" akik úgymond itt "tanulnak" nem találkozhattam. Ezt sem értettem. Miért nem? Tom azzal hitegetett, hogy azért, mert csak a gond lenne velük...Bár nem is nagyon érdekelt, mert nem is voltam rájuk kíváncsi. Csak jó lett volna valaki, aki mellettem áll, akivel beszélgethetek, és akivel én lehetek. Aki előtt nem kell a kemény csajt játszanom. Bár az idő során, már megjátszanom sem kellett.
Mondjuk, eddig is magányos voltam és megbirkóztam a gondjaimmal saját magam, nem kellett más vállán kisírnom magam. Az én érzelmeim csak rám tartoznak, senki másra. Nincs szükségem más sajnálatára és együttérzésére. Attól nem lesz jobb senkinek.
Jobb nekem egyedül!
Épp az ágyamon feküdtem és a hihetetlenül érdekes mennyezetet fürkésztem, miközben igyekeztem mindent kitörölni a fejemből, főként egy valakit. Ennyi idő után sikerült rájönnöm arra, hogy ha nem gondolok rá úgy elviselhetőbb a hiánya. De még azzal sem tudtam enyhíteni az iránta érzett szerelmemet. Akartam őt.
Hirtelen kitárult az ajtó és Tom feszült arccal lépett be.

(Tom szemszöge)

Őrült gyorsasággal teltek a hetek és én észre sem vettem.
Lili láthatóan jól viselte Nick hiányát, de én tudtam, hogy ez csak a látszat... Legbelül szenved, borzalmasan. Megpróbál kemény maradni, de hiába... Előttem nem tudja rejtegetni az érzelmeit, elég jó emberismerő vagyok.
Nagyon haragudtam ezért Nickre. Szánalmas alak! Hogy lehet ilyet tenni egy lánnyal? De ő tudja... A haragomat és az együttérzésemet mélyen elnyomtam magamban, nem akartam, hogy Lili bármit is megsejtsen. Addig jó amíg nem tudja, csak rosszabb lenne neki. Így is az edzésbe feledkezik szegény. Észre sem vette, de pár röpke hét alatt, profi lett mindenben. Másokat is tanítok rajta kívül, de ők Lilit meg sem közelítik. De pont ez a baj. Minél hamarabb készül fel, annál hamarabb kap feladatot. Ezzel sajnos Lili is tisztában van. Párszor már meg is akarta kérdezni, hogy mit kell majd csinálnia, de én vagy leléptem, vagy eltereltem a szót egy semleges témára. Tudtam, hogy Lili kemény, de nem voltam benne teljes mértékig biztos. Ugyan is az a kezdő feladat bármi lehet, amire, még gondolni sem merek... Ő valahol legbelül sejtette, de talán még tisztában is volt ezzel a ténnyel, hisz nem véletlenül tanítottam így ki. Nem szoktunk az "újakkal" ennyit foglalkozni, de Lili teljesen más. Okos lány... Biztosan sejti, hogy ezt a tudását nem csak önvédelemre használhatja... Be kell vallanom, hogy féltem őt. Nagyon is! Igaz, bár mikor meg tudja védeni magát bár ki ellen akár a puszta erejével, még is volt bennem egy kis félsz.
Emlékszem annak idején Larry engem is a mélyvízibe dobott, de sikeresen vettem az akadályt, mert rendesen fel voltam rá készülve. Épp ezért voltam olyan kemény Lilivel mostanában. Piszkosul megdolgoztattam, de ő ezt észre sem vette, annyira belelendült a gyakorlásba és ő is keményen hajtotta saját magát, hogy fel sem tűnt neki.
Mély elmélkedésemből a mobilom idegfeszítő csörgése rángatott vissza a jelenbe.
-Igen, tessék?- szóltam bele kelletlenül
-Szia Tom! Larry vagyok -ahogy meghallottam a hangját görcsbe rándult a gyomrom- Csak érdekelne, hogy álltok az edzéssel?-ennél a kérdésnél már tudtam, hogy mire készül. Nagyon jól tudja, hogy hogy állunk vele, csak az én számból akarja hallani.
-Az igazat megvallva egész jól...
-Egész jól? Ez mégis mit takar? mennyire jól?- vettem egy mély levegőt, majd belekezdtem. Tudtam, hogy egyszer túl kell lennem rajta és tudtam, hogy Lili készen fog állni mindenre, legyen az bármi!
-Larry te is nagyon jól tudod, hogy hogy állunk. De ha csak tőlem szeretnéd hallani akkor elmondom. Lili készen áll!-jelentettem ki nagy nehezen.
-Ez csodálatos Tom!Bíztam a tudásodban és a mi kis Lilinkben is. Na de a lényeg az, hogy minél hamarabb szeretnék beszélni vele. Kérlek mond meg neki.
-Rendben, átadom. De ha szabad tudnom mégis mire számíthatunk?
-Nos Tom. Úgy vélem, hogy ez csak Lilire meg rám tartozik. És ha most megbocsátasz nekem mennem kell. Viszlát Tom...-Mondta flegmán
-Viszlát...-mondtam halkan, de akkor már késő volt hisz a telefon kisípolt.
Sokáig csak álltam és tartottam a fülemen a telefont. Próbáltam elképzelni, hogy mi vár majd Lilire. Tudtam, hogy nem lesz neki könnyű, de eddig sem volt az. Bízok benne. Én úgy gondolom, hogy mindent megtettem érte. Sikerülni fog neki.
Lassan felsétáltam a lépcsőn, majd habozva benyitottam a szobájába. Megpróbáltam a feszültséget eltüntetni magamról, de nem nagyon ment...
Halkan, szinte már remegő hangon szólaltam meg...

A blog szünetel!

Sziasztok!

Nos az a nagy harci helyzet, hogy szüneteltetem a blogot. Úgy gondolom, hogy ha már ezt kell tennem, annyi a legkevesebb, hogy megmagyarázom.
Először is itt az év vége és nagyon kell hajtanom. Szóval próbálok javítani, de így írás mellett ez nem mindig megy. Elég nehéz mindenkinek maximálisan megfelelnem, ezért van az, hogy néha csúszok egy kicsit a fejezetekkel.
A másik okom meg a komik. Gondolom nagyon elegetek van belőle, hogy mindig ezzel jövök (és még rajtam kívül sokan mások), de eléggé rosszul érint, hogy rengeteget dolgozok a fejezetekkel és annyit nem tudtok leírni, hogy jó vagy rossz.(Tisztelet a kivételnek) Ennyire nagy kérés, hogy szánjatok kb. 2-percet egy vacak komira? Kezdem elveszíteni az önbizalmam... ( Nemrég már azt fontolgattam, hogy bezárom a blogot, de ezt az ötletemet a lelkes támogatóimnak hála elvetettem.)
Szóval elnézést kérek mindenkitől, de ez van, sajnálom!:-(
Megértéseteket köszönöm és elnézést, ha ezzel csalódást okozom bárkinek is, de igyekszem hamar visszatérni.
Puszi: Lili

26. fejezet - Szánalmas...

Tudom, hogy nem fogsz neki örülni, de Larry beszélni akar veled....

Alig ért el a tudatomig amit mondott. A Larry szónál leblokkolt az agyam és elfogott a düh. Az arca ott lebegett előttem És csak arra tudtam gondolni mikor a bocsánatomért esedezik és én meg sem fogom hallani. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit tett velem.
-Hahó Lili! Itt vagy még?-Próbált viccelődni Tom, amihez nekem most semmi kedvem nem volt...
-Itt...-Adtam rövid választ.
-Tudom, hogy haragszol rá és van is okod rá, de nem volt más választásod és bár mennyire is idegesítő, de ez ezzel jár, ezt kell tenned. Itt keménynek kell látszanod, bármennyire is legyen nehéz vagy lehetetlen a helyzet. Azt kell tenned amit mondanak, Larry szava, számodra parancs! Lehet, sőt biztos, hogy nehezedre fog esni ezt elfogadni, de még nehezebb lesz beilleszkedned, na meg úgy teljesítened, ahogy azt elvárják.
Türelmesen hallgattam végig, amit Tom mondott és be kellett látnom, hogy igaza van. Igen, nehéz lesz, de nem lehetetlen! Képes leszek normálisan beszélni Larryvel és a gondolataimat megtartani magamnak.
Hazamentünk átöltözni én pedig gyorsan átöltöztem és összedobtam egy kis rakott krumplit-Tom állítólagos kedvencét, melyet hamar el is takarított a tányérról- majd elindultunk Larryhez.
Az úton alig szóltunk egymáshoz, csendben sétáltunk egymás mellett, gondolatainkba merülve.
Azon agyaltam, hogy Larry miről akar velem beszélni. Biztos azokról az "órákról" lesz szó, amiről beszéltek, hogy részt kell rajtuk vennem.
Sejtelmem sem nagyon volt, hogy hogyan is nézhet ki egy ilyen "óra", na meg egyáltalán mit fogunk ott csinálni? Bár Tommal már elkezdtünk gyakorolni, de ez még nagyon az eleje.
Mire észbe kaptam, már az ismerős sötét folyosón sétáltunk, melyhez megannyi szomorú emlék fűz.
Hirtelen megtorpantam és csak bámultam a sötétség mélyébe, mely elnyelte Nicket. Újra és újra átéltem azt a fájdalmat, melyet Nick okozott az nap.
Kicsit félve lépkedtem be abba a terembe, ahol szinte minden elkezdődött.
-Kérlek foglalj helyet-mutatott Larry a vele szemben lévő székre.
Úgy tettem ahogy mondta, majd kérdőn néztem rá. Az undort, melyet abban a pillanatban keltett bennem, megpróbáltam visszatuszkolni magamba és nem kimutatni.
-Na, kedvesem térjünk is a tárgyra, amiért idehívtalak- Minden egyes szava arra kényszerített, hogy most azonnal ugorjak neki és végezzek vele. Nehezen tudtam magam leállítani és elnyomni magamban a dühöt. Megpróbáltam nem rá koncentrálni.
-Szóval, mint már azt sejthetted nem lesz egyszerű a dolgod, mivel részt kell venned a mi felkészítő oktatásunkon, mint magántanuló. Úgy gondolom, ha egyedül vagy, hamarabb belejössz és hamarabb adhatok neked feladatot.
-Még is milyen oktatásról lenne szó?-kérdeztem erősen
-Úgy tudom már elkezdtetek gyakorolni Tommal és ahogy értesültem elég jól megy -büszkén kihúztam magam, majd tovább hallgattam Larryt - Először nehéz volt elhinnem, hogy ilyen gyorsan fejlődsz, de nem kételkedtem benned. Már az elejétől fogva tudtam, hogy te különleges vagy. Sokkal fogékonyabb és talpraesettebb vagy mint a többiek. Egy csiszolatlan gyémánt. Soha nem láttam még hozzád foghatót. Talán csak egyet- Az utolsó mondatot sokkal halkabban mondta, mint a többit, de én így is tisztán értettem -Szóval Lili. Szeretném, ha a lehető legtöbbet hoznád ki magadból, mert tudom, hogy mindenre képes vagy, csak akarnod kell. Hidd el, hogy ha elég elszánt vagy és képzett, sokra viheted még az életben!-Hitetlenkedve, undorodva hallgattam végig amit mondott. Lehet, hogy ő jót akar nekem ezzel, de engem akkor is idegesített a nyalizása.

Nagyon jól tudom, hogy nem hisz bennem igazán, valahol a lelke mélyén nagyon jól tudja, hogy nem tartozom ide, csak hitegetni akarja magát azzal, hogy közéjük tartozom. Larry nem hülye, elég tapasztalt, jól át lát rajtam. Azt akarja, hogy olyan legyek, mint Ő! De ha azt hiszi, hogy egy cseppet is hasonlítani fogok rá, akkor nagyon téved!
-Ki volt az akiről az előbb beszélt?-Kérdeztem hirtelen, még mielőtt megint eluralkodna rajtam a düh.
-Ezt nem nagyon értem... Ki kicsoda?-Tette a hülyét, holott nagyon jól tudja, hogy kiről van szó. Láttam a szemén, ahogy visszaemlékezik és lepőrögnek a szeme előtt az események. Fogalmam sem volt, hogy most mit él át magában.
-Tudja nagyon jól.
Larry sóhajtott egy nagyot majd belekezdett.
-Tudod mikor Tom idekerült, nem nagyon ment neki a beilleszkedés, nagyon egyedül volt. Teljesen kikészült, erre persze a rossz előélete is rájátszott. Minden percét az edző teremben töltötte, alig lehetett látni. Nagyon gyorsan fejlődött, majdnem egy hét alatt szinte profi lett. De az, hogy valaki jó, önmagában nem ér semmit, úgyhogy hamar bedobtam a mélyvízibe. Elküldtem őt terepszemlére egy fiú után. Nagyon jól tudta, hogy mit kell tennie. Tom hibátlanul vette az akadályt. Attól fogva úgy tekintettem rá, mint a fiamra, ő pedig úgy énrám, mint az apjára. Jó volt neki végre tartoznia valakihez. Saját magam tanítottam meg mindenre- Most már értem, hogy Tom miért nem képes annyira haragudni Larryre. Ha úgy vesszük, neki köszönhet mindent. Csak rá számíthatott, ő volt a lelki támasza is.
De az Tom. Én akkor sem tudok neki megbocsátani. Az ilyennek nem!
Látom amit látok én nem fogom karba tett kézzel nézni, hogy ölet meg másokat akik semmiről sem tehetnek. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem álok be közéjük. Mindenki bukott volna velem együtt. És ki tudja hányan vannak még így?
-A lényeg az, hogy folytasd tovább az edzést Tommal, Ő mindenre megtanít amire csak kell. Úgy intéztem, hogy mindenre Ő tanítson. Megbízom a tudásában és neked is egyszerűbb lesz vele dolgoznod-mondta befejezés képen.
-Rendben. Ha ennyi amit tudnom kéne, akkor én most mennék is-jelentettem ki, de már álltam is fel.
-Ez csak természetes.
Már épp léptem volna ki az ajtón mikor még egyszer megszólalt:
-Lili!-mondta hirtelen-Csak ügyesen!
-Viszlát...-Adtam rövid választ, majd távoztam a helységből.

Tom szemszög

Mikor Lili bement a terembe, már tudtam, hogy Larry mit akar neki mondni. Általában nem így szokott lenni, hogy Larry saját maga készíti fel őket a továbbiakra. Lilinél ez máshogy van. Gondolom már Ő is látta az elejétől fogva, hogy Lili nem mindennapi. Hihetetlen nagy küzdő képessége van, ez az elején feltűnt.

Még mindig bántott amiket mondtam neki. Jó lenne úgy visszagondolni az egészre, hogy nem direkt volt, de ez nem így van! Igenis szándékos volt... Lili nagyon gyengén teljesített magához képest. Ez másnál mondjuk még sok is, de tudom, hogy Lili ennél sokkal többre képes, ezért muszáj voltam feszegetni a tűrőképességeinek határait. De bevált. Azóta rengeteget fejlődött és büszke vagyok rá.
De már nem vagyok képes tovább nézni a szenvedéseit, amit hiába próbál leplezni, mert a szeme mindent elárul.
próbálok keményen viselkedni vele, hogy szokjon az itteni élethez, na meg nem akarom a saját gondjaimmal is terhelni. Az túl sok lenne neki.
épp az eredőben sétáltam, mert Nickkel kellett találkoznom. Írtam neki egy sms-t, hogy félúton az erdőben találkozzunk, persze azt nem írtam le neki, hogy miért.
-Szia Tom! Valami gond van?- Kérdezte Nick, de ahogy ránéztem nagyon ledöbbentem. A szemei alatt hatalmas karikák telepedtek le, az arca pedig be volt esve. Ez nem ő volt. Teljesen ki van készülve szegény... Bár Lili sem néz ki jobban...
-Hát... Ahogy vesszük.... Beszélned kéne Lilivel! Nagyon ki van és ahogy és ahogy látom te sem nézel ki jobban..
-Micsoda? Beszélni vele? Na azt már nem!
-Mi az, hogy nem? Hogy mondhatsz ilyet? Már nem szereted?-kérdeztem kétségbeesetten és felháborodottan.
-Nem tudom, hogy mit gondoljak róla.. Megrezdült benne a bizalmam..
-Ezt, hogy érted?
-Ahogy mondom! Ezt te nem értheted...-tartott egy kis szünetet, amíg egy pillanatra újra átélte az egészet, majd folytatta-Amikor ott térdeltem előtte, biztosra vettem, hogy nem teszi meg, mert szeret.. De tévedtem. Megtette. Ezek után nem tudom, hogy mit gondoljak róla.
-Azt gondolsz amit akarsz! Az a baj, hogy nem látsz a szemedtől! Te nem láttad, hogy akkor, abban a pillanatban mit élt át magában? Nem láttad az arcát? Azóta nem tudja elfelejteni és megbocsátani magának amit tett, magát okolja mindenért, pedig te is nagyon jól tudod, hogy mi történt volna ha nem teszi meg! Nem látod, hogy mennyire szeret? Egyfolytában csak rád gondol, hogy te már nem szereted, sőt gyűlölöd őt azért amit tett, amire rákényszerült! Szánalmas vagy nem veszed észre? Olyan ósdi szöveg ez a "nem tudom mit gondoljak"...De tudod mit gondolj? Azt, ha igazán szereted őt, akkor nagyon jól tudod, hogy ő is szeret téged! Nézz már egy kicsit magadba kérlek! Akkor talán rájönnél, hogy mi a helyzet igazából!-Nick végig lehajtott fejjel állt előttem és tűrte a bírálatomat, majd hosszú idő után megszólalt.
-Én... Én.. nem...-makogott
-Jó, tudod mit? Nem vagyok rá kíváncsi! tartsd meg magadnak! Engem már nem érdekelsz.... Csak sajnálni tudlak téged.... Szánalmas vagy...-mondtam, majd hátat fordítottam neki.

25. fejezet - Érzelmek nélkül.

"Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében...."


Iszonyatosan fájt a fejem a testem többi részét pedig nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ezért próbáltam kényszeríteni magam a felkelésre, de a fáradtság eluralkodott rajtam és a testem nem akart engedelmeskedni. Az agyam egyik fele tudta, hogy fel kéne kelnem, mert ki tudja hol vagyok, de a másik elhomályosult része nem hagyta magát. Még sokáig vívódtam magamba, mire kényszerítettem magamat és a végtagjaimat, hogy engedelmeskedjenek. Abban a pillanatban, amint ráálltam a lábamra iszonyatos fájdalom nyilallt bele. Minden egyes lépés a hatalmas sötétségben kín szenvedés volt, mintha éles üvegszilánkokon mászkálnék.Megpróbáltam kihúzni magam, de rossz ötlet volt, mivel a fájdalom ott volt minden egyes porcikámon.
Megállapítottam hogy izomlázam van, majd megkapaszkodtam egy kilincsnek vélt valamiben, lenyomtam és az ajtó kinyílt. Hatalmas fényáradat kúszott be rajta, mely megvilágosította a szobát és az én agyamat is. A tegnapi emlékek sorra villantak be és tisztult ki előttem az eddig elhomályosult kép, miszerint én az ideiglenes szobámban vagyok, Tomnál.
Azonnal leviharzottam a földszintre és fürkésző pillantásaimmal kerestem Tomot, de sehol sem találtam. Fel-alá járkáltam a házban, Őt keresve, de sehol sem találtam.
Már szét vetett az ideg, hogy mi lehet vele, mit csinál és a lehető legrosszabb gondolatok is átfutottak az agyamon, de ezeket abban a pillanatban el is vetettem. Idegesen pillantottam a hűtőre, mikor észrevettem rajta egy fehér lapot, mely egy aranyos mágnessel volt odarögzítve.
Azonnal odarohantam és letéptem a helyéről. A szívem majdnem kiugrott a helyéről miközben olvastam a levél sorait.

" Bocsáss meg, hogy nem vártam meg még felébredsz, de le kell vezetnem az ideget, így elmentem edzeni, oda ahol tegnap voltunk -Látszott rajta, hogy nagyon ideges lehet, mert a betűk több helyen is szabálytalanul voltak húzva- sajnálom ami tegnap történt, de valahogy ösztönöznöm kellett téged, talán egy kicsit túl messzire mentem, de ahogy elnéztem bevált. Még egyszer bocsáss meg, hamar elborul az agyam.
UI: Kaja van a hűtőben, sietek vissza, puszi: Tom"

Amint elolvastam ezt a pár sort, rögtön megnyugodtam. Most már normálisan álltam a dologhoz és rájöttem, hogy igaza volt és mindezt az én érdekemben tette, csak jót akart nekem. De már megtörtént nem tudunk mit csinálni. Azért sajnálom Tomit, hogy miattam emészti magát, ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen én már rég túl tettem rajta magam. Nem vagyok egy haragtartó típus, csak rosszul érintett a dolog...
Ledobtam a levelet az asztalra és felrohantam a szobámba átöltözni. Kikaptam a szekrényből néhány ruhadarabot -meg se nagyon néztem őket- felhúztam magamra, majd a koszosakat bedobtam a szennyesbe.
Hamar rendbe hoztam magam, majd mikor úgy véltem, hogy így már kimehetek az utcára, anélkül, hogy megköveznének.
Ahogy kiléptem a házból a testemet megborzongatta a már jól ismert, hideg levegő. ez most egy cseppet sem érdekelt, inkább Tomon járt az agyam, vagyis jobban mondva a viselkedésén, mely megfejthetetlen volt számomra.
Én nem így ismertem meg őt. Olyan kemény velem mostanában. Vagy ez csak a látszat? Egy színjáték? -Kérdeztem meg magamtól, bár biztos voltam benne, hogy választ nem fogok tudni rá adni. Lassan sétáltam az erdőben a tornaterem felé, miközben a már jól ismert gondolatok, ismét nem hagytak nyugodni.
Talán példát akar nekem mutatni?
Ezzel próbál buzdítani a folytatáshoz, hogy legyek olyan mint ő? Olyan kemény és rideg? Vagy csak megpróbálja előlem elrejteni az érzelmeit, pont mint én? Igen valószínű. Így talán egyszerűbb mind a kettőnknek. Ha nem mutatjuk ki a valós érzelmeinket, akkor jobban tudunk a feladatra koncentrálni és nem arra figyelni, hogy mi baja a másiknak.
Ezért felnéztem Tomra. Piszkosul nehéz lehetett így a közelemben lennie, fenntartva a látszatot. Ezzel is csak engem próbál védeni...
Mire észbe kaptam, meg is érkeztem a célomhoz. most, hogy így jobban megnéztem tényleg olyan volt, mint egy tornaterem. Alacsony és széles az oldalán tele kis ablakokkal. Nem nagyon foglalkoztam a külsejével, fogtam és kinyitottam az ajtót.
Tom háttal állt nekem és a bokszzsákon vezette le a feszültségét. A fülében fülhallgató volt, így nem hallhatta, hogy bemegyek. Jól megfigyeltem minden egyes mozdulatát. Az ütéseit, a rúgásait, hogy hogy tartja a vállát a lábát, mindent egészen a legapróbb részletekéig. Látszott rajta, hogy nem kezdő, profin csinálta. Óvatosan, hangtalanul közelítettem felé, de annyira figyeltem rá, hogy a lábam elé viszont nem néztem rá.
Belerúgtam egy kis súlyzóba, minek a következtében az egy kis koccanással a másiknak ütközött és egy hatalmas vízhangot adott ki a nagy épületben. Tom azonnal megpördült a tengelye körül és támadóállásba lendült. Védekezés képpen a kezem magam elé kaptam. Már megijedtem, hogy Tom nekem támad, mikor meglátta, hogy csak én vagyok kifújta az addig benntartott levegőt és kivette a fülhallgatóját.
-Bocsi, nem akartalak megzavarni, csak gondoltam megnézem mit csinálsz...-Mondtam kicsit remegő hangon, hisz még mindig az előzőek hatása alatt voltam. A szívem ki akart törni a helyéről és a levegőt is gyorsabban vettem.
-Semmi gond, gondolom megtaláltad a levelem...-mondta, de a hangjában ott bujkált a szomorúság, melyet hiába próbált elrejteni.
-Igen megtaláltam, de felesleges sajnálkoznod, nem haragszom, eddig sem haragudtam. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért olyan gyenge és kényes voltam. megértettem amit mondtál, ezek után jobban fogok majd igyekezni...
-Ez a beszéd. Akkor már állhatunk is neki!-szólt, majd odadobott egy pár boxkesztyűt.

******************************

Egészen délutánig gyakoroltunk és a lehető legjobb tudásomat mutattam. Figyeltem Tom minden egyes szavára és mindent pontosan úgy csinálta, ahogyan ő azt mondta. Egy percre sem lankadt a figyelmem. Hatalmasakat rúgtam a zsákba, Tom szerint mindent úgy csináltam, mint egy profi. Én ezt nem így láttam. Az tény és való, hogy a rúgásaim tökéletesek voltak, de ennek ellenére az ütéseim még mindig elég gyatrák. Ugyan szemmelláthatón jobbak, mint amilyenek tegnap voltak, de még mindig nem az amit én elvárnék magamtól. tudom, hogy még csak alig két napja gyakorolunk, de én elég maximalista vagyok mindenben, főleg magammal szemben. Tudom, hogy nekem menne jobban is és ezért mindent el fogok követni.
Tom minden egyes ütésemnél és rúgásomnál bátorított és buzdított. Talán éppen azért fejlődtem annyit amennyit. Ezt nem csak magamnak, hanem Tomnak is köszönhetem, a legjobb barátomnak!

Ez a pár óra segített elterelni a gondolataimat Nickről. Minden percben egyre jobban hiányzott. Annyira, hogy az szinte már elviselhetetlen. örök rejtély marad számomra, hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni, ennyire kötődni hozzá. Igaz nem volt még nagy tapasztalatom a fiúk terén, de tudom, érzem, hogy ez nem egy átlagos szerelem. Ez annál sokkal több! Én kötődök Nickhez szinte már betegesen. A távolság már fáj, a tudat, hogy nincs velem, nem érhetek hozzá a forró bőréhez, nem érezhetem a közelségét, az már szinte őrjítő. Mintha láthatatlan kötelék lenne köztünk, mely összeláncol minket.
Csak remélni tudtam, hogy Nick ugyan így érez. Szinte fizikai fájdalmat okoz belegondolni abba, hogy mi van ha ő már nem szeret és rég elfelejtett, esetleg máshol keresi a boldogságot, amiatt amit tettem, amibe belekényszerültem. Merengésemből Tom hangja rángatott vissza.
-Ő jár az eszedben igaz?-kérdezte
-Erről most inkább ne beszéljünk ...- mondtam keményen, semmilyen érzelem kimutatása nélkül. jobb ha nem beszélünk róla, így egyszerűbb elviselni a távolságot.
-Ha így akarod -Itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta- Lili mondanom kell valamit. Tudom, hogy nem fogsz neki örülni, de Larry beszélni akar veled....

24. fejezet -Újabb pofon az élettől!

Szó szerint kirontottam a fürdőből és majdnem szívinfarktust kaptam mikor megláttam Tomot az ágyamon, fegyverekkel körülvéve.....

Először szóhoz sem tudtam jutni, a sokktól.
Ez meg mit csinál ezzel a sok fegyverrel?-merült fel bennem a kérdés
-Te..Te me..g mit csinálsz?-kérdeztem remegő hangon.
Vetett rám egy lenéző pillantást, sugallva hogy hülyeséget kérdeztem, hisz magától értetődött a dolog.
Tom csak ült az ágyon és szerelte össze a fegyvereket, majd odadobta hozzám az egyiket, amely hangosan csattan a földre érve. Az ijedtségtől hátráltam egy lépést, majd kérdőn néztem rá.

-Szerinted? Készülődök. Pont, mint ahogyan neked is fel kéne készülnöd, a továbbiakra. Értsd már meg ez nem egy tündérmese, te nem vagy királylány, és herceg sincs aki megmentsen. Magadnak kell kiállnod a nehézségeket, neked, nem másnak. Fel kell nőnöd Lili, már nem lehetsz többé gyerek - mondta ridegen, majd távozott.

Egy kicsit csalódtam Tomban. Ő is megérthetné, hogy nehéz nekem, és erre meg nekiáll keménykedni. De sebaj. Igaza volt, és tudtam mit kell tennem. Nehéz lesz, de én vállalom! Most kell bizonyítanom, nem csak másoknak, hanem most az egyszer magamnak is.

Odaléptem az ágyhoz, majd kémlelni kezdtem a "játékszereket". Mármint igen,már most hibáztam. Ezek nem csupán játékszerek...Élesbe megy.
Eddig csak TV-ben láttam ilyet, de az most nem ért semmit.
Ott volt az ágy szélén egy töltényes doboz, és nem messze tőle a pisztoly.
Felemeltem a nehéz súlyú fegyvert majd kipattintottam a forgótárt, és beletettem a lőszert. Rájöttem, hogy ez az egész folyamat, nem is olyan bonyolult. Ledobtam a már összeszerelt fegyvert és másikért nyúltam, ami már sokkal bonyolultabbnak látszott. Tom már beszerelte az AK-47-es géppisztoly nagy részét, én már csak folytattam.

Behelyeztem a gázdugattyúrudat a zárkeret alkatrésszel együtt, majd a helyretoló szerkezetet. Gyorsan becsúsztattam a tokfedelet, a tisztítóvesszőt, majd a tárat is. Furcsálltam, hogy 2 perc alatt végeztem az egésszel, de büszke voltam magamra. Újabb és újabb pisztolyért nyúltam. Ezekkel is elég hamar végeztem, de ez egy cseppet sem érdekelt...
Kezdők szerencséje...- Gondoltam magamba.
Egy kis revolvert a biztonság kedvéért becsúsztattam az oldalamhoz. A többit megfogtam és lesétáltam velük a lépcsőn.
Tom épp a gáztűzhelynél serénykedett. Halkan mentem így nem hallott meg. Odaléptem az asztalhoz és ledobtam a pisztolyokat az asztalra, melyek hangos puffanással értek földet.
Tom megpördült a tengelye körül és kikerekedett szemekkel nézett az asztal felé. Gondolom elég meglepetten érte az egész, de ügyelt rá, hogy a lehető legcsekélyebben mutassa ki érzelmeit. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész, de megbízom benne.
Hirtelen égett szag csapta meg az orrom. Tojás rántotta...- Adtam választ magamnak.
Kilöktem Tomot a tűzhely elől és kivettem a kezéből a fakanalat. Felkapartam az égett darabokat a serpenyő aljáról, majd a tányérra kapartam és az asztalra tettem.
Tom mosolyogva nézegette a pisztolyokat, majd rám nézett.
-Sajnálom amit az előbb mondtam -mondta keményen. Valahogy nem tudtam neki elhinni. Nem válaszoltam, csak leültem az asztalhoz és néztem ahogy eszik -Te nem eszel?
-Nem vagyok éhes...-mondtam flegmán.
Rosszul esik, hogy így viselkedik. Eddig azt hittem, legalább annyi elviselhető lesz az egészben, hogy itt lesz velem és majd segít, de ezzel a viselkedéssel csak rá tesz egy lapáttal és még jobban megnehezíti a dolgom...De nem fog érdekelni. Nincs szükségem Tom jó pofizására. Ha ő így akarja, legyen így!

Kint már kezdett sötétedni, az égbolt narancssárgán ragyogott. Ahogy szürkület kezdett elhomályosítani mindent, úgy az én elmémen is eluralkodott. Nem értettem, hogy mi miért történik. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő és ez nagyon idegesített! Ez nem egy könyv, hogy ha valamire kíváncsi vagyok csak belelapozok és megnézem, vagy máshogy cselekszem. Ezt én nem tehettem meg, nem én irányítom a sorsom. De meg vagyok róla győződve, hogy mindennek meg van az oka. Minden azért történik, mert így kell, hogy történjen!

Míg a gondolataim, valahol egészen máshol kalandoztak, Tom teljesen nyugodtan falatozott. Örültem, hogy legalább ő nyugodt...
Tom hirtelen felállt és berakta az üres tányérát a mosogatóba, majd így szólt:
-Gyere. Mennünk kell - Szólt és már ment is az ajtó felé -Hideg van kint, hozz egy pulcsit.
Felrobogtam az emeletre és kikaptam egy fekete mackó felsőt a szekrényből. Hamar lesiettem a lépcsőn és már mentem is Tom után.
Feltűnően végigmért, de nem tett semmien megjegyzést.
-Hova megyünk? -Törtem meg a csendet
-Gyakorolni- mondta
-Mi? De hát már sötétedik...-förmedtem rá.
-Annál jobb.

-Nem válaszoltam. Tom ma nincs formában -gondoltam magamban. Nem igazán érdekelt a viselkedése.
A sűrű erdő felé sétáltunk, ami kicsit megrémisztett. Mit akar Tom az erdőben ilyen sötétben? Gyakorolni az erdőben? Az szép lesz...

Néma csendben sétáltam mögötte és követtem minden egyes lépését.
Minél beljebb mentünk, annál jobban sötétedett. Így is későre járt, de az erdőben amúgy is sötét volt. A szíven a megszokottnál egy kicsit jobban vert, de nem az izgalom miatt. Féltem. Fogalmam sem volt, hogy mitől, de féltem. Tom csöndessége is felettébb
furcsa volt, szinte már rémisztő.

A sötétség mindent elborított, alig láttam valamit. Próbáltam a lábam elé nézni, de nem nagyon ment. Minden kiálló gyökérben és apró kis kavicsban megbotlottam és egy kis nyekkenő hangot adtam ki. Ilyenkor nem mertem ránézni Tomra, anélkül is tudtam, hogy mit gondolhat... Kihúztam magam és úgy mentem tovább, mintha semmi sem történt volna.
A távolban egy alacsony, de széles ház körvonalait láttam kirajzolódni. Nem láttam tisztán, de volt egy olyan sejtésem, hogy ide jövünk.
Tom turkálni kezdett a zsebében és elővett egy zörgő kulcscsomót. Az egyiket a sok közül, berakta a zárba és elfordította benne. Az ajtó nyikorogva kitárult, de bent semmit nem láttam, csak a sötétséget.

Tom besétált az ajtón és felkapcsolta a villanyt.
Bent semmi különös nem volt, csak pár gumimatrac, egy hatalmas piros bokszzsák és mi. Kicsit félve lépkedtem be a terembe. A régi tornaórás emlékek megrohamoztak. Utáltam a tornaórákat, nem ment nekem a tesi. Csak pár feladatot tudtam megcsinálni, azt is elég nyögve-nyelősen...

-Na álljunk is neki -Szólalt meg Tom hosszú idő után.
Nem válaszoltam csak odaléptem hozzá és hagytam, hogy irányítson.
Elkezdett sétálni körülöttem és úgy magyarázott.
-Jól jegyezd meg! Ahogy belépünk a terembe én nem a barátod vagyok, hanem az edződ...-mondta flegmán, de azonnal folytatta- Nem fogok veled jó pofizni és még csak kivételezni sem. Te is ugyan olyan vagy, mint a többi, se több, se kevesebb. Lehet, hogy lány vagy és valljuk be elég gyenge is, de ez nem mentség semmi alól!
-Szóval most csukd be a szemed és koncentrálj! Az erődet nem használhatod, sőt megtiltom! Ha verekedésre kerül a sor és netán tán az erődet nem tudod használni, csak a puszta erődre számíthatsz! Csukd be a szemed és ne mozdulj figyelj, hogy hol vagyok, ne hagyd hogy kibillentselek az egyensúlyodból -azt tettem amit mond.

Becsuktam a szemem és figyeltem. Befeszítettem az izmaimat és csak összpontosítottam a feladatra. Tom hirtelen meglökte a baloldalamat, de nem estem el, csak meginogtam.
-Ne feszíts, lazítsd el magad! -Újra meglökött, de ezúttal elölről. Majdnem hanyatt estem, de még időben visszatért az egyensúlyom.
Nem értettem, hogy mire jó ez a "lökdösés", de hát ő tudja. Biztos az egyensúlyomat próbálgatja, vagy fogalmam sincs.
-Jó. Az egyensúlyodon még javítani kell, de egyébként rendben van. Most lássuk, hogy ütsz.

Adott két piros bokszkesztyűt, amit felhúztam a kezemre.
Elmagyarázta, hogy hogy tartsam a lábam, meg a vállam, meg egyáltalán hogyan is kell ütni, aztán belevágtam. Nagy meglepetésemre elég jól ment. Igaz nem nagyon dicsért meg de tudtam, hogy valahol mélyen elég büszke rám, de nem akarja, hogy elszálljak magamtól.Viszont a vége elég gyatrára sikerült... Olyan fáradt voltam, hogy szinte a bokszzsákot sem láttam. Hosszú nap volt ez a mai, és alig pihentem...
-A legjobb védekezés a támadás! Soha ne hagyd, hogy Ő üssön először! Az első és az utolsó ütés mindig a tiéd legyen! Ne lankadjon a figyelmed. Ha nem figyelsz eléggé, egy ütéssel elintéz és véged! Figyelj jobban!
Nagyon idegesített amit mondott!
-Még, hogy figyeljek... Hulla fáradt vagyok, kettőig sem látok, ráadásul még izom lázam is van, de azért figyeljek...- Szidkozódtam magamba, de ezeket azonnal kivertem a fejemből. Nem kényeskedhetek! Muszáj figyelnem és jól csinálnom. Ha nem így teszek, akkor soha nem tanulom meg.
-Képzeld el magad előtt. Csak te meg az az egy valaki van a teremben. Mit tennél. Az erődet nem használhatod folyton.... Végezned kell majd vele. Ez már nem játék, fogd fel.
Újra nekiiramodtam és megpróbáltam egy erőset ütni, de még csak el sem találtam. A kesztyű erőtlenül súrolta a zsák oldalát én pedig majdnem orr estem. Utáltam amiért ilyen gyenge voltam.

-Nem lehetsz ilyen gyenge Lili!-kiabált Tom -Olyan vagy, mint egy kisgyerek! Mit szólna most Nick ha látna?-a neve hallatára összeszorult a gyomrom. Ez övön aluli volt...-Gondolkozz már egy kicsit! Hogy akarsz így beépülni? Piszkosul gyenge vagy ahhoz. Nincs elég akaraterőd. Nick sírva futna ki a teremből ha látna... Elhiszem, hogy fáradt vagy, de hidd el én is. Ez szánalmas....- A végét már csak suttogva mondta. Fogta magát és kisétált a teremből, rám se nézve.

Ahogy a szavak elértek a tudatomig, kellett egy kis idő, hogy felfogjam igaza van! Teljesen igaza! Piszkosul gyenge vagyok, egy szánalomra méltó senki! A könnyeim most nem jöttek elő. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy sírjak... Fáradtan, erőtlenül rogytam térdre és csak néztem ki a fejemből. Igaz rosszul esett amit mondott, de ez a kő kemény valóság.
Hatalmas ideg áradt szét a testemben és csak arra tudtam gondolni, hogy fel kell kelnem és megcsinálnom! Nem törhetek itt össze. Ez is csak egy akadály, amin át kell mennem, ha törik, ha szakad! Annyi minden történt már velem és azokat is magam mögött hagytam, ezen is túl kell lépnem és bebizonyítani Tomnak, hogy nem vagyok egy kis szánalomra méltó senki. Meg kell neki mutatnom, hogy nem úgy van ahogy gondolja!

Felálltam a parkettáról és ránéztem a bokszzsákra. Lassan odasétáltam felé és egy percig csak néztem.
Beálltam abba az állásba ahogy Tom mondta és elkezdtem ütni. Nem gondoltam másra csak arra, hogy megcsinálom, meg fogom tudni csinálni. Hirtelen hatalmas erőlöket kapott el. Ütöttem és ütöttem, tiszta erőmből, ahogy tőlem telt. Tudtam, hogy jól csinálom, így folytattam. Az ütéseimben minden benne volt. A bosszú, a harag, a düh, a bizonyítási vágy!

Nem tudom, hogy mióta ütöttem szerencsétlen zsákot.(aki igazán nem tehet semmiről) A kezemet nem éreztem, a fejem pedig majdnem leesett a helyéről úgy sajgott. Nem láttam rendesen és még szédültem is.

Utolsó emlékem, hogy eszeveszetten zuhanok a padló felé, de a fájdalomra nem emlékszem. Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében....


Huhhh. Na ezzel is meg vagyok. Remélem elég akciós lett.XD
Ehhez is kérek komikat. A kövit megpróbálom hamar hozni, addig is legyetek rosszak!
Puszi: Lili

Nézzétek meg!

Sziasztok!
Van egy nagyon jó blog, ami nekem nagyon tetszik! Sajnos elég kevés a látogatója, ahhoz képest, hogy milyen jó! Szóval azt szeretném kérni tőletek, hogy akinek van kedve és ideje, az nézzen be hozzájuk, mert tényleg nagyon jó.
www.szado.blogspot.com
Kérlek nézzétek meg, szerintem nem olyan nehéz feladat és még csak nem is olyan fárasztó! Az a két lány aki írja, nagyon örülne neki, szóval már csak miattuk is kukkoljátok meg!
Puszi: Lili

23. fejezet -Távol tőle.

Úgy mondják édes a bosszú. Hát majd megtudom!!!


Tommal vissza indultunk a véget nem érő folyosón.
Most, hogy Nick elment, olyan üresnek tűnik az életem. Semmit nem tudok az új "munkámról". Egyáltalán hol fogok lakni? De ez csak részletkérdés... Engem az érdekel igazán, hogy mire számíthatok a közeljövőben? Egyáltalán teljesíteni tudom majd a "követeléseket"?
Muszáj leszek!-adtam választ magamnak.-Ha másért nem már csak Nick miatt is.

Mikor újra rá gondoltam, a gyomrom összeszorult és akaratlanul is bevillantak azok az emlékek, mikor együtt voltunk, minden forró csókja, az érintése, melybe még a lábam is beleremegett.
De az a tény, hogy nem láthatom, nem szerethetem az még borzasztóbb volt.
Gondolataimból Tom mély hangja rángatott vissza.
-Lili most beszélnem kell Larryvel, te várj meg itt.-parancsolta és belépett egy ajtón, amit eddig észre sem vettem. Most hamarabb visszaértünk. Vagy csak nekem nem tűnt fel?
Odatartottam a fülem a nagy ajtóhoz és megpróbáltam kiszűrni minden egyes mondat, mely elhangzott a teremben.
Nem értettem őket tisztán, de biztos voltam benne, hogy rólam van szó.
-Az eddigi akadályokat nagyon jól vette, de ki tudja mire számíthatunk a jövőben....-hallottam egy mély hangot és biztosra vettem, hogy Larry az.
-Magad is láthattad, hogy lelőtte azt a fiút. Szerette őt Larry. De megtette... El tudod, te képzelni, hogy mekkora erőfeszítés kellett ahhoz, hogy megtegye? Tisztában vagy te vele? Ő még is lelőtte. És te még ezek után is kételkedsz benne?...-Ahogy Tom ezeket a szavakat Tom kimondta, újabb fájdalom fogott el.
-Nem érdemlem meg ezt a hangnemet. Úgy gondolom, hogy amit hiszek és tudok, az csak az én dolgom és neked ebbe semmi beleszólásod sincs. Nagyot csalódtam benned fiam...-Itt tartott egy kis szünetet, és ahogy ki tudtam venni, még sóhajtott is egyet, majd újra belekezdett -Azért a fiúért meg küldj valakit, hogy takarítsa el...-mondta flegmán

Takarítsa el??? Hogy beszélhet így egy emberről? Mi Ő? Szemét amit el kell takarítani? A düh újra fellángolt bennem és éreztem amint forr a vér az ereimben. Nem sok híja volt, hogy berontsak a terembe és megfojtsam... Időben sikerült leállítanom magam, majd tovább hallgattam a beszélgetésüket.
-Azzal ne fáradj, már én megoldottam.-Hazudott Tom.
De végül is ha jobban belegondolok, nem is hazudott....

-Rendben Tom. Viszont szeretnék kérni tőled valamit.
Ő nem válaszolt, gondolom bólintott egyet...
-Nos Lili még nagyon új. Ez nem látszik rajta, de be kell illeszkednie. Először is, szeretném, ha nálad lenne elszállásolva, mivel téged már ismer és így van kihez tartoznia. Segíts neki fiam. Az edzéseken részt kell vennie. Hatalmas ereje van amit meg kell tanulnia használni. De mivel én a legjobbat szeretném drága növendékeimnek, így ő az önvédelmi "órákon" is részt fog venni!-jelentette ki

Jézusom! Milyen edzéseken és az az önvédelmi órák? Még hogy növendék... De semmi gond. Mindent meg fogok tanulni, csakhogy ez nem az ő hasznára lesz. Egész másra fogom használni!
A fejemben már le is zajlott a bosszú minden pillanata, mikor Larry újra belekezdett.

-Tudom, hogy nagyon nehéz lesz ez kezdésnek, de Lili kemény lány, mint ezt már tanúsította a nap folyamán. Ráadásul, nagyon hasznos ereje van és ezt nem szabad veszni hagynunk. Bízom Liliben és tudom, hogy sikerülni fog neki.

Hát persze. Abban biztos lehet, hogy sikerülni fog!...
-Rendben! Akkor ha most, megengeded távoznék is és hazavinném Lilit.
Larry nem válaszolt, de abban a pillanatban már nyílott is az ajtó. Hirtelen félreugrottam és ránéztem Tomra.
Az arca merev volt, nem tükrözött semmi érzelmet.

Tom kilépett az ajtón, de nem szólt semmit. Elindult a folyosón, kezét a zsebébe rakta én pedig mentem utána. Biztos voltam benne, hogy tudja, hogy hallgatóztam és már mindenről tudok. Semmi értelme újból elmagyarázni. Nem faggattam, csak mentem utána, gondolataimba merülve.

Nem gondolkoztam azon, hogy mire számíthatok az elkövetkezendő időben, majd idővel úgy is kiderül. Inkább Nicken gondolkoztam.
Vajon mi lehet most vele? Nagyon haragszik rám? -Biztos voltam benne, hogy igen, de nem akartam beismerni magamnak. Képtelen voltam rá. Próbáltam elhitetni magammal, hogy minden rendbe fog jönni és megbocsát, minden olyan lesz, mint régen, de legbelül még is sejtettem, hogy ez nem ilyen egyszerű! Semmi sem egyszerű!
Megpróbáltam mellőzni ezeket a gondolataimat, mert így csak az én dolgomat nehezítem meg. Minél többet gondolok rá, annál rosszabb lesz!

Nem mertem ránézni Tomra, sejtettem, hogy most mit érez, min mehet keresztül. Neki is épp olyan nehéz lehet, mint nekem. Bele gondolni abba, hogy akit eddig szeretett és tisztelt, akire apjaként tekintett, most el kell árulnia.
Néha felmerül bennem, hogy Tom végig csak körbecsal és csak játszik velünk, de ezt ahogy jön úgy el is megy. Igaz, nehéz megbízni benne ezek után, de nem tudok mást tenni. Mintha nem is én irányítanám az akaratomat... Valami azt parancsolja nekem, hogy higgyek neki és vakon megbízzak benne én pedig képtelen vagyok nemet mondani. Lehetetlen. De ahogy belenézek Tom gyönyörű kék szemeibe, azonnal megnyugszom és rájövök, hogy már nem tudna becsapni.
neki is nehéz lehet ennyi év után vermet ásni az "apjának" , de biztos vagyok benne, hogy ő is rájött arra a tényre, hogy Larry csak egy gyilkos és semmi több! Egy élősködő pióca aki csak magának akar jót és nem számít neki semmi és senki. Eléri a célját, még ha másokon is kell rajta átgázolnia. Olyan mint egy buldózer. Nem nézi, hogy merre, megy csak előre, összenyomva másokat!

Az út amin mentünk, már ismerős volt számomra. Nem a látottak, hanem az letördelt ágak és a lábnyomaim alapján, melyeket akkor hagytam itt, mikor még semmit sem értettem.
A távolban egy ház képét láttam kirajzolódni. Sejtettem, hogy Tom háza. Nem néztem meg akkor rendesen, így nem maradt meg rendesen az emlékezetemben.
Tom lépteit gyorsabbra vette és szinte már futottunk a házig. Nem tudtam, minek ennyire sietni, de már nem is érdekelt. Tom számomra megfejthetetlen. Nem értem mit miért, vagy miért nem tesz....
Felbaktattunk a lépcsőn, majd benyitottunk a házba.
Nem akartam körül nézni. Féltem a látványtól, mert tudtam, hogy a cserép maradványok még ott vannak a földön és mind csak újabb sebet ejtene a szívemen. Mind arra emlékeztetne, hogy milyen is volt az, mikor még láttam a kiutat magam előtt. Ha akkor meg tudtam volna szökni akkor talán most minden máshogy történik. Még együtt lehetek Nickkel és nem kéne attól rettegnem magamban, hogy mikor kapok egy olyan feladatot, melyet képtelen leszek végrehajtani.

Tom elindult felfelé a lépcsőn, de még most sem szólt semmit. Furcsa volt nekem ez a nagy csend... De már nem is nagyon zavart, én csak mentem utána.
Kinyitott egy szép domború faajtót, majd szembe fordult velem.
-Ez lesz a szobád. A fürdő balra. A szekrényben megtalálsz mindent ami kell-mondta, majd magamra hagyott.
Kicsit félénken sétáltam be a szobába.
Gyönyörű volt. A kis helység közepén egy kör alakú plüssös szőnyeg terült el. Velem szemben egy elég nagy franciaágy rózsaszín ágyneművel, mellette pedig egy kis éjjeliszekrény. Az ággyal szemben egy nagy kétajtós szekrény, melynek eleje, hatalmas tükrökkel volt lefedve. Igazából nem volt túlzsúfolt a szoba, de pont attól volt szép.
Kinyitottam a szekrényem, amit már bátran tudhattam az enyémnek. Tele volt divatos ruhákkal. Farmerek, pólók, pulcsik. Minden volt amit csak akartam. Nem gyönyörködtem benne túl sokáig, kikaptam egy koptatott csőgatyát, pulcsit, meg egy törülközőt és bevonultam a fürdőbe.
Amikor kinyitottam, majdnem leejtettem mindent ami a kezemben volt.
Mindenhol fekete-fehér csempe és egy hatalmas sarokkád. Nagyon tetszett. Hamar ledobtam a ruháimat a földre és megengedtem a forró vizet. Miután levetkőztem, nyakig elmerültem a habok között.
Fogalmam sincs, hogy Tom honnan tudta, hogy milyen ruhákat hordok, meg a méretemet. De lehet, hogy nem is Tom volt?
Ez érdekelt most a legkevésbé. Szerintem ez a legkevesebb azért, amiért én most itt vagyok. Megpróbáltam kikapcsolni az agyam és nem gondolni semmire. Nem nagyon ment...
Folyton Nick arca villant be. Lehetetlen így lazítani, hogy nem tudom mi van vele és mit csinál. Olyan lelkiismeret fulladásom van amiatt, hogy nem búcsúzhattam el tőle rendesen. Ki tudja mikor láthatom őt legközelebb....

************

Miután rendesen kiáztattam magam felhúztam magamra a ruháimat. Kattogásokat hallottam a szobámból. Lövésem sincs róla, hogy mi lehet..
Szó szerint kirontottam a fürdőből és majdnem szívinfarktust kaptam mikor megláttam Tomot az ágyamon, fegyverekkel körülvéve.....

Sziasztok drágáim! Megjött a friss egy kis késéssel, de kérlek nézzétek el nekem, hisz rengeteget kell tanulnom, főleg most így év vége felé. De igyekeztem ahogy tudtam és megpróbáltam a legjobbat kihozni belőle.
A következőt megpróbálom hamarabb hozni, de addig is legyetek rosszak!!!♥
Puszi: Lili

22. fejezet -Pókerarc

Szemeimet görcsösen lehunytam. Nem akartam. Nem, nem és nem!!!

Szerelmem csak térdelt előttem a földön és mélyen a szemembe nézett. Tudta, hogy nem fogom megtenni, mert szeretem. De ugyanakkor azt is tudta, hogy nincs más kiút.
Ahogy ráfogtam a pisztolyt hatalmas bűntudat áradt szét a testemben. Életem szerelme, akiért a saját életemet is feláldoznám, most itt térdel előttem, megkötözve és az én döntésemet várja. Bárcsak én halnék meg helyette. De ez nem ilyen egyszerű. Itt nincs más kiút. Vagy végzek vele, vagy nem teszem meg és meghalunk. Mindannyian. A pisztoly remegett a kezemben. Iszonyatosan féltem, a kezem reszketett. Képtelen voltam megtenni. Képtelen! Eddig erős voltam és nem féltem (annyira). De ez most más, teljesen más.

Az eddig fájdalomtól eltorzult arcomra, most felhúztam a pókerarcot és a kezemben megszorítottam a pisztolyt. Magabiztosnak kellett látszanom. Muszáj volt jól csinálnom. Az a pár ember aki most abban a kis teremben volt, mind engem nézett. Azt várták, hogy mikor végzek szerelmemmel. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. De én elhatároztam magam. Tudtam mit kell tennem, még ha nem is voltam olyan biztos magamban.

Célba vettem Nick mellkasát és ujjamat a ravaszra helyeztem.
-Szeretlek..-suttogtam alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy Nick meghallja.
Meghúztam a ravaszt, de az utolsó pillanatban, elemeltem Nick mellkasáról és a jobb karjára céloztam. A pisztoly hatalmasat puffant és abban a pillanatban kilőtte a golyót, mely iszonyatos erővel száguldott szerelmem felé. Mikor elérte célját, Nick erőtlenül esett hanyatt a földön. Összeszorult a gyomrom a könnyeim pedig utat akartak törni maguknak. De ezt nem engedhettem meg. Fent kell tartanom a látszatot, még ha nehéz is, de ez az egyetlen kiút. Erővel visszatuszkoltam könnyeimet, majd egy apró pillantást vetettem Nick felé. Mivel az álarc még rajtam volt, nem rohanhattam oda hozzá, az romba döntene mindent. Nyeltem egy nagyot és az összes érzelmemet mélyen eltároltam magamban. Tudtam, hogy nem eshetett nagy baja, hisz a karjára céloztam, de ezt csak én és Nick tudjuk. Mindenki úgy tudja, hogy a mellkasát lőttem meg.

Méltóságteljesen felemeltem a fejem és ránéztem Larryre. Ő csak büszkén mosolygott egyet és kivonult a teremből talpnyalóival együtt. Az indulat csak úgy tombolt bennem. A harag és a bosszúvágy már majdnem felülkerekedett rajtam, de az utolsó pillanatban, sikerült visszafogni magam és nem rátámadni Larryre. Tudtam, hogy egyszer ezt még vissza fogom adni neki.
Mérhetetlen fájdalmat okozott nekem azzal, hogy akit a világon a legjobban szeretek, meg akarta öletni, ráadásul velem. Meg fogom ezt bosszulni. Kínok kínjai között fog kegyelemért esedezni előttem, de én nem bocsátok meg neki. Szememet sem rezdítve fogok végezni vele a lehető leglassabban! Csöppnyi bűntudat nélkül!

Meg sem nézték, hogy mi van Nickkel, egyáltalán él-e még... A szívemet hatalmas fájdalom mardosta és a bűntudat.

Mikor már mindenki kiment a teremből, kivéve Tomot azonnal odafutottam Nickhez. Nem sírtam. Tudtam, hogy az nem segítene semmit. Nem sajnáltatom magam.

Nicket csak súrolta a golyó, de ő mégis magatehetetlenül feküdt a földön.
A kezemet ráhelyeztem forró bőrére és vártam, hogy a bőr, hideg kezem alatt összeforrjon.
Jobban szemügyre vettem Nick arcát és tele volt apró sérülésekkel. Mikor végeztem a kezével ő csak nagyokat pislogott és felült. Hálát adtam az Istennek, hogy ezzel az erővel is megáldott, de ugyanakkor vissza is vontam hálálkodásomat, mert tudtam, hogy felesleges.

Nem szóltunk egymáshoz. Ez most valahogy nem ment egyikőnknek sem. Nekem a bűntudattól és a szégyentől, neki meg a csalódottságtól. Csalódott bennem. Nem hitte, hogy megteszem és hirtelen érte ez az egész. Biztos vagyok benne, hogy megrezdült bennem a bizalma. Azt hiszi, hogy nem szeretem, azt hiszi, hogy bármikor képes lennék végezni vele. Én pedig nem csak hiszem, hanem tudom, hogy már nem bízik meg bennem.

Tom segített kioldozni a kötést a kezén, mert én nem igazán boldogultam vele.
-Mondj valamit...-suttogtam, de a hangom elveszett a hatalmas csendben.
Nem válaszolt csak keserűen nevetett és rám nézett. A szeme tele volt fájdalommal és kételyekkel. Mintha már nem is engem látna, a régi Lilit, akit szeretett, hanem egy teljesen más lányt.
-Nem volt más esélyünk....-jelentettem ki.
-Mennünk kell! Mindjárt itt lesznek!-szólalt meg Tom hirtelen.
Felsegítette Nicket, majd az ajtó felé kezdett húzni minket. Kiértünk egy sötét nyirkos és véget nem érő folyosóra. A szemem már elég jól megszokta a sötétet így elég jól tudtam közlekedni.

Sietősen, szinte futva mentünk rajta végig.
-Itt lesz egy kijárat az erdő felé. Itt Nick meg tud szökni.
Nick nem mondott semmit, csak ment Tom után, rám se nézett.
-És a többiekkel mi van?-kérdeztem idegesen
-Jól vannak. Ha jól sejtem már rég kijutottak.
-Rendben. És velem mi lesz?-tettem fel a legfontosabb kérdést
Tom lehajtotta a fejét és nem szólt semmit, csak sietett tovább, miközben a száját rágta. Ideges volt.

-Csatlakoztál. Ezt kellett ugyan tenned, mert ez volt az egyetlen esélyünk, de vállalnod kell a következményeit.-mondta teljes nyugodtsággal - Ezek nem szívbajosak Lili. Ha valamit nem úgy csinálsz ahogy mondanak, neked annyi! Láthattad. Azt kell tenned amit mondanak! Ha pedig valamit, valami kis részletet is mondanak, ami kulcsfontosságú lehet Nickék számára azt elmondod nekem én pedig továbbadom nekik! Érted? Nincsenek olyan sokan, de erősek. De ha kiismerjük a gyengéjüket egyszerűen végezhetünk velük!-mondta szinte remegő hangon. Eddig teljesen magabiztosnak látszott, de most. Teljesen megváltozott. Kételkedik bennünk.

-Szóval keménynek kell látszanom...-mondtam, de már kezdtem elfáradni a nagy futásban. Olyan ez a folyosó, mintha soha nem akarna véget érni.
-Tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de az előbb olyan jól csináltad. Nem inoghatsz meg Lili. Itt keménynek kell lenni. Minden rajtad áll, vagy bukik! Jól jegyezd meg Lili! Minden a te kezedben van!

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, már kezdtem én is elveszíteni a magabiztosságomat. Eddig mindent kiálltam, de most túl sok súly nehezedik a vállamra. Képtelen leszek mindent megtenni. De ha nem teszem meg, minden veszni fog! De nem hátrálhatok meg! Azt nem tehetem! Ha eddig eljutottunk és eddig bírtam, most nem tehetek mást! Egyszerűen nem! Meg fogom csinálni, ha belepusztulok is. Már csak a bosszúm miatt is! Várok. Türelmesen fogok várni. Ha kell évekig is. És majd akkor fogok "támadni" mikor a legkevésbé számít rá és élvezni fogom a bosszú minden egyes percét!

-Értem! Meg fogom csinálni. -határoztam el magam
-Nem hátrálhatsz meg. Kín szenvedés lesz, de meg kell tenned!-itt már nem inogtam meg, tisztában voltam vele. De nem érdekelt. Ahhoz én túlságosan szerettem Nicket!
-Nem vagyok gyenge.-szóltam szinte azonnal
Nem mertem ránézni. Féltem attól amit az arcán láttam volna, az pedig csak még jobban elgyengítene.

Mikor odaértünk ahhoz a rozsdás ajtóhoz, mely Nick számára a kiutat jelentette, elfogott a szomorúság, melyet nem mutattam ki. Tudtam, hogy Nick ki fog sétálni azon az ajtón.
Kisétál és ki tudja, hogy mikor látom legközelebb? Nem érezhetem a közelségét, bőrének forróságát, nem hallhatom a hangját, nem csókolhatom, nem szerethetem! Borzalmas lesz!-próbáltam érzelmeimet, fájdalmamat nem kimutatni. Azok az én érzelmeim és ebben a pillanatban és az elkövetkezendő időkben, csak rám tartoznak, senki másra!

Tom kinyitotta a hatalmas ajtót, mely nyikorgott egyet, majd hatalmas fényáradat szökött be rajta. Egy kicsit bántotta a szememet a sok sötétség után, de most ez érdekelt a legkevésbé.
-Nick ahogy lesz valami hír jelentkezünk! Addig kérlek legyetek türelemmel.
Nick sóhajtott egy fájdalmasat, majd bólintott.
-Megpróbálunk mindent, ami tőlünk telik.-szólalt meg hosszú idő után először-Köszönjük a segítséget.... Nem tudom mire mennék nélküled.-itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta.-kellemeset csalódtam benned Tom!
-Ez a legkevesebb, azok után.....-Tom lehajtotta a fejét és alsó ajkába harapott.-De most menj, mert még a végén....-nem fejezte be a mondatot
-Rendben. Még egyszer köszönünk mindent. És.... Kérlek..... vigyázz Lilire...-az utolsó mondatot halkan és akadozva mondta. Látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani a nevemet, de nekem még is jól esik, hogy aggódik értem. Még ha nem is mutatja ki,én tudom, érzem, hogy félt!
-Ez természetes!-vágta rá Tom
Nick megfordult és már épp kilépett volna az ajtón, de én megfogtam a karját és megállítottam.
-Még várj!-kérőn ránéztem Tomra. Ő vette a lapot és megfordult.
-2 percetek van!-mondta szigorúan
Erre nem válaszoltam. Nick most fontosabb volt.
-Kérlek ne haragudj. Tudod, hogy szeretlek, de ez volt az egyetlen lehetőség.-Lehajtott fejjel állt és nem nézett a szemembe- Hallod! Szeretlek Nick! Nézz már rám!-megfogtam az állát és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Borzalmas volt mindezt átélni. Nem néz rám, nem látom gyönyörű barna szemeit, mely az igazságot tükrözné.
Ő hirtelen odakapott a kezemhez és egy gyengéd mozdulattal levette az álláról.
-Már nem tudom, hogy mit higgyek. -nézett a szemembe majd nyelt egy nagyot és egy kis habozás után nyomott egy gyengéd, még is szenvedélyes csókot a homlokomra. Hátat fordított nekem és kisétált az ajtón, az életemből.

Nem tudom, hogy mikor látom őt utoljára, és a szívem mikor lehet megint teljes.
Nekem vissza kell térnem a "sötétségbe" , érzéseimet mélyen magamba zárva. De mégsem voltam szomorú. Igaz, hogy fájt, pokolian, de ezzel nem foglalkoztam. Tudtam, hogy ezt még úgy is duplán visszakapja az a szemét! Addig nem nyugszom! Úgy mondják édes a bosszú. Hát majd megtudom!!!


Na drágaságaim, itt is a fejezet. Remélem, hogy jó lett és nem túl bosszúszomjas!:-D Kérlek titeket, hogy írjatok nekem pár jó szaftos komit, mert alig látok és én már csak ilyen kis telhetetlen vagyok!
Puszika: Lili

21.fejezet-Döntések

Tudtam, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy nekiálljak veszekedni. Elvégre, ő volt az aki most a segítségemre lehetett. De nem voltam biztos se magamban, se benne. Mi van ha csak hazudik? Ha ez egy újabb csapda?

-Hogy bízhatnék meg benned ezután?-kérdeztem

Láttam, hogy rosszul estek neki a szavaim.De nekem is minden épp olyan bántó volt. Úgy éreztem, végre leltem egy barátot, akiben támaszra lelhetek, erre minden villámcsapásként sújt le rám.

-Nem kérek tőled semmit, csak azt az egyet, hogy legalább próbáld meg. Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni. Bízz meg bennem, és akkor segíthetek.-felelte

-Rendben van.Mit kell tennem?-kérdeztem, de nem kaphattam rá választ, mert belépett az ajtón, az a férfi, akivel nemrég beszéltem.

-Lili kedvesem. Úgyhiszem ezidő alatt dönthettél.-nézett rám mosolygósan, majd Tomra pillantott, és legyintett egyet, hogy Tom hagyja el ahelyiséget.

-Na, kedvesem? Mi a válaszod?-nézett rám érdelődő pillantással.

Elöntött a pánik. Két lehetőségem volt. Vagy csatlakozok, és ezáltal nyerek időt, így képes leszek megszökni Lanával együtt. Vagy, elutasítom az ajánlatot, ezáltal végeznek velem..

Az ideg, a tétlenség, a bizonytalanság mardosott.

-Én, azt hiszem, csatlakoznék. De kérlek mond el, mit kellene csinálnom is pontosan.-hebegtem.

Bűntudatom lett, hogy nem ezt kellett volna tennem. De ha meg nemet mondok, akkor is az ellenkezőjét akartam volna.

-Remek döntés csillagom. Tudtam, hogy okos lány vagy te. Igazából, semmi különöset. Egész egyszerű lesz a feladatod. Az oylan képességekkel rendelkezőket, akikben van tehetség, és fantázia azokat szépen elhozod hozzám. Ennyi...Ugye nem is olyan bonyolult?!-magyarázta még mindíg fülig érő mosollyal, amit én nem tudtam ép indokokkal magyarázni.

Miért mosolyog? Talán olyan jó kedve van?

Megkellett játszanom magam. Ha már elhitetek valamit, akkor azt tegyem is jól.

-De igen uram, ez télleg nem túl megerőltető. Azthiszem, könnyen elbírok vele.-mosolyogtam én is állszenten.

-Pompás.-dörzsölte össze tenyerét, majd elindult kifelé.

Amint már nem lehetett hallani lépteinek moralyát, Tom sietett be.

Kicsit megörültem, és kifújtam a tüdőmben felgyülemlő levegőt.

-Helyesen cselekedtél. De most nagyon jól figyelj. Elmegyünk innét. Egyenesen a várkastély déli szárnyába, ahol Lanát őrzik.Sietnünk kell, és nem kelthetünk feltűnést.-mondta minden komoylságot vegyítve a hangjában.
-Tom, tudod, ha most tényleg segítessz nekem, akkor én nagyon hálás leszek neked mindörökké.-mondtam, miközben próbáltam megbűvölni a tekintetemmel.
-Nemkell lálásnak lenned. Miattam keveredtél bajba, én is húzlak ki belőle. Ez a legkevesebb. Na de ezt majd később beszéljük meg, jobb lesz ha sietünk.-sürgetett, amjd a kezemet megragadva kezdett el húzni.
Már eg yjó ideje mentünk, mikor Tom afalnak nyomott, sé befogta a szám. Próbáltam volna épp védekezni, mikor megláttam, hogy egy őr mászkált a folyosó végén.
Mihelynst eltúnt a szemünk elől, újra rohanni kezdtünk.
A kezeim remegtek, épp úgy mint a gyomrom. Az idegességtől, és a félelemtől egyaránt.
Tom elbújtatott egy kis zugban, mikor már közel voltunk Lanához, és azt mondta " Várj meg itt. Ígérem sietek"
Tudni akartam mi folyik ott... Mindig is makacs voltam, és önfejű. Tom után surrantam, és megálltam a nagy, barna vaspántos ajtó előtt, ami résnyire nyitva maradt.
-Héj te.. Hagyd őt.-kiáltotta Tom.
A kezemet szorosan a szém elé tapasztottam, mert félő volt hogy felsikítok, amint megláttam azt a magas férfit, amint Lana fejéhez szegezett egy pisztolyt.
-Már mért hagynám? Walter megparancsolta, hogy öljem meg...
-De a terv változott. Ki kell vallatnom, és majd csak utána végezheted el a piszkos munkát.-magyarázta Tom a sok hazugságot szemrebbenés nélkül.
-Hát jó. Én kint várakozok.-mondta, majd amint megindult kifele, tom hátulról elkapta, és a nyakát törte. Az élettelen test a földrerogyott, miközben Tom megragadta, és eltávolította a szem elől.
-Lana ugye? Fiygelj rám jól. Én Lilinek segítek, és most épp megszöktetlek titeket. Úgy kell tenned, ahogy én mondom. Világos?-mondta Tom, miközben Lana rémült arcát fürkészte
-Honnan tudjam, hogy nem csak hazudsz?-kérdezte Lana
-Sehonnan.-felelte Tom, majd Lanát felhúzta a földről, és az ajtófelé indultak.
-Mondtam, hogy maradj ott ahol vagy.-dorgált meg Tom, miközben odaértek hozzám.
-Jézusom Lili!!-ölelt magához Lana.-Én..Én úgy féltem..Ígérd meg, hogy mostmár minden rendben lesz.-mondta
-Ígérem. Minden rendben lesz, csak előbb jussunk ki innen.-mondtam, majd leakasztottam magamról Lanát, és megindultunk.
Már egy ideje mentünk a nagy, kőfallal kirakott épületben, ami mindenhol szinte ugyanúgy nézett ki.
Lerobbant,régi,poros.
Féltem, hogy csak körbe-körbe járunk..
Egy nagy ajtóhoz értünk, majd onnét tovább haladva megláttuk Nicket,Jesset,és a többieket.
A szívem hevesebben vert, a kezem még jobban remegett.
Odarohantam, és megöleltem Nicket.
Nem mondtam semmit, képtelen voltam rá. Csak sírtam...Tudom, nem az volt a legalkalmasabb időpont rá, de kikellett adnom mgamból, és ezt az idegesség váltotta ki belőlem.
-Hogy kerültetek idee?-kérdeztem rekedtes hangon pár másodperc után.
-Jesse látta, hogy mi történt, és egyből idejöttünk. Ti menjetek ki, mi is megyünk majd utánatok.
-mii? Neem, szósem lehet róla. Most azonnal mind eltűnűnk.-mondtam.
-Nem lehet. Nem hagyhatjuk, csak úgy büntetlenül itt őket. Akkor később is megpróbálnak majd megölni.-mondta
-Héj.Srácok.. Azonnal indulnunk kell. Mindjárt ittvannak. Rájöttek, hogy ittvagytok.-mondta Tom rémült arckifejezéssel.
-Fiúk. Vigyétek el innen Lanát,Lilit. Biztonságos helyre.
-Szó sem lehet róla. Én nem mehetek el. Én enkem nem eshet bántódásom.. Ti mennyetek el!!!-mondtam
A fiúk Lanával együtt elis indultak, de Nick nem ment.
-Menny már! Hát nem érted??? Így veszélybe sodrod mindkettőnket.-feleltem, de már elkéstem.
-Nocsak,nocsak. Ő a hős Rómeó?-kérdezte a férfi, akivel ezidáig beszélgettem. A nevét még mindíg nem tudtam.
-Már indul is. Lili megmondta neki......-kezdte Tom, de az úr félbeszakította
-Látom félreértések támadtak. Lili, én tudtommal, nem adtam neked utasítást, hogy hagyd el a termet. Ha a hátam mögött cselekszel, hogy bízzak meg benned?-kérdezte.
-Larry kérlek..Én mondtam neki...-kezdte újra Tom..
Ahhaaa, szóval Larrynek hívják.
-Dee Tom.. Fiam, neked ki mondta? Én? nem hiszem. Ne szervezkedjetek a hátam mögött, világos? Ha csak nem akarjátok elveszíteni a bizalmat.-mondta.
-Pff. Mégis ki maga, hogy megszabja Lilinek mit tegyen?-szólt közbe Nick.
Basszus Nick! Ezt miért kellett? Most teljesen elrontassz mindent!! Te csak ne szólalj meg, és talán megúszhatod ezt az egészet!!!!-gondoltam magamban.
-Te halgass! Nem adtam engedélyt, hogy beszélj!-dörmögte Larry.
-Vigyétek!-legyintett a kezével Larry, és a mögötte gyülekező férfiak megintultak Nick felé!
Legszívesebben rátámadtam volna az összesre, amiért Nicket akarják bántani, de nem tehettem.
A kezemet Nick után nyújtottam, amit Tom megfogott, és magam mellé szorított, és egy erőteljes pillantást vetett rám.
Tudtam, figyelmeztetésnek szánta, hogy ne tegyek ostobaságot. Mentsem, ami még menthető. De annyira összevoltam zavarodva, és rettegtem.
-Lili drágám, fáradj utánam kérlek.-szólt Larry, miután Nicket elvitték. Rettegtem, hogy valami baja történhet. Én azt soha nem tudnám magamnak megbocsátani. Tudom, hogy nélküle nem tudnék élni. Ő a legfontosabb a számomra. Mintha csakis előre néznél, és azt nem látod mi van körülötted. Nekem csak Nick van. A többi már nem érdekel.
Ránéztem tomra, aki bíztatóan bólintott, majd ő is elindult velünk.
Beértünk egy nagyon lepukkadt, romos teremszerűségbe. Ott volt Nick, és Larry emberei is.
Nem értettem ebből az egészből semmit. Csak azt tudtam, hogy Nick, veszélbyen van, és nekem valamit tennem kell.
-Na Lili. Tudod, az emberek nem bíznak meg vakon a másikban. Mint ahogyan énsem. Kell valamit tenned, amivel bebizonyítod, hogy a mi oldalunkon vagy, és bízhatunk benned. Nekem máris van egy ötletem. Tudod, ezt vedd csak amolyan beavatás szerűségnek.-mondta Larry azzal a le nem törölhető vigyorral a képén, ami most átváltott elszántá, és kajánná.
-Eddig világos. De mégis miféle ötlet?-kérdeztem bizalmalankodva
Úgyhiszem, észre vehette a hangomban a kétségbeesést, és a nyugtalanságot.
-Nyugalom. Csak semmi pánik.-magyarázott, majd a kezembe nyomott egy fegyvert.
Sajnos, tudtam mit akar ezzel mondani. A szám autómatikusan résnyire nyíltak, a kezemben megremegett a fegyver, és elöntött a pánik.
Segítségért fohászkodva néztem Tomra, de ő csak lefajtotta a fejét, és bólintott.
Akkor most cserbenhagyott, azért hajtotta le a fejét? De ha igen miért bólintott?
-Larry, szerintem ez kicsit erős kezdetnek Lilinek. Nemhiszem, hogy ez lenne a megfelelő megoldás, arra hogy bizonyítson.-mondta Tom.
-Tom, fiam vagy, úgy is neveltelek. Kérlek téged, ne próbáld megmondani nekem, mi a helyes, mi nem. Tudod jól, hogy nem szeretem.-mondta Larry fenyegetően, mégis lágy hangon.
Azután pedig felém fordult, és a szavainak az elejét nem értettem mert magamban kiáltoztam segítségért, pánikba estem.
-Lili kedvesem, essünk túl a próbán.-mondta.
-Jólhiszem, hogy azt a feladatot bízod rám, hogy nyírjam ki Nicket?-kérdeztem hidegen. Megpróbáltam elfedni a félelmem, és elhitetni mindenkivel amit már az elején is tettem.
-Igen, jólhiszed.-mondta, majd bólintott.
Lábaim görcsösen fordultak arra az irányban, ahol életem szerelme térdelt előttem.
Szemeiben fájdalmat véltem felfedezni. Féltem, hogy nem bízik meg bennem. Hogy elhiszi azt, amit én elakarom hogy hidjenek.
Nick mélyen a szemembe nézett, és mintha azt mondta volna:
-Lili, tudod hogy nem teszed meg. Tudod hogy szeretlek, és én is tudom, hogy te szeretsz.
Lábaim mintha a földbegyökereztek volna.
Remegő lábakkal előrébb léptem nagy nehezen, és a kezemet felemeltem benne tartva a fegyvert. Egyenesen Nickre szegeztem, és őt néztem.
Próbáltam elmenekülni, próbáltam segítséget hívni, próbáltam megmenteni.
De nem tehettem semmit.
-Lili kedves, mire vársz még? Rajta, tedd meg! Ugye nem szeretnél nekem csalódást okozni?!-sürgetett Larry.
Nem volt más választásom. Egyetlen egy kiút volt. Az az út, amelyet én nem akartam járni. Nem akartam megtenni. Nem akartam fájdalmat okozni annak, akit a legjobban szeretek. De sarokba szorítottak. Vagy megteszem, vagy meghalunk mind.
Azt tettem, amit jónak láttam.
Kibiztosítottam a fegyvert, és újra Nickre szegeztem.
Szemeimet görcsösen lehunytam. Nem akartam. nem, nem és nem.

Hali! Bocsi, amiért ilyen sokat késtem, de mostanság nagyon kicsúsztak a dolgok a kezemből. a sok tanulás...stb.És most is úgy írtam meg a fejezetet,hoyg erős fejfájásaim voltak.Remélem azért tetszeni fog...

És megszeretném köszönni Krisztinek, amiért segített. Puszii:Lili

20. fejezet - Körbecsalva

A képek amiket az agyam lefényképezett az erdőben sorba ugrottak be és mint egy film pörögtek le előttem.

Tom ott volt az erdőben. Ő karolt át engem és valószínűleg Ő is hozott ide. Csak jót akart nekem. Jézusom és meg leütöttem. Lehet, hogy megöltem! Lehet, hogy Ő is meghalt!!!! Ez is az én hibám! Miért kell mindennek így történnie velem?-felálltam és a mennyezet felé kezdtem beszélni

-Ha??? Mondd meg! Miért csinálod ezt velem? Mit tettem, hogy ezt kapom vissza??? Mi bajod van velem?-Nem értettem, hogy mi miért történik velem. Az érzelmek kavarogtak bennem. Olyan dolgok történtek, amit nem érdemelek meg. Nem adtam rá okot, hogy ennyi borzalom történjen velem! Ennyi szenvedést senki nem érdemel meg.
Nem sírtam. Kemény voltam ennyi szerencsétlenség után is. Nem adhattam meg azt az örömöt senkinek, hogy gyengének lásson. Bizonyítani akartam, de nem magamnak, hanem a világnak. Az a valaki ott fent próbára tett engem. Egy próbára amin akár életek is múlhatnak. De én ki fogom állni. Bebizonyítom, hogy velem senki nem játszadozhat, mert én nem vagyok egy gyenge kislány!

Visszafordultam Tomhoz és szemügyre vettem a sebeit, melyeket én okoztam.
A feje vérzett és nem volt eszméleténél. Gyengéden ráhelyeztem a kezem, vérzősebeire és koncentráltam, ugyan úgy ahogy egyszer Nickkel tettem.
Tom kinyitotta a szemét és csak feküdt. Nem nagyon értette, hogy mi is történik körülötte. Kábán feküdt és nézett ki a fejéből, majd hirtelen megszólalt.

-Mi történt velem?-kérdezte halkan, szinte már suttogva
Erre nem tudtam mit mondani. Meg akartam szólalni, de hang nem jött ki a torkomon. Csak guggoltam mellette, tátott szájjal.
-Hol vagyunk?-álltam fel mellőle, majd őt is felsegítettem a földről.
-Nálam. De válaszolj a kérdésemre. Mi történt velem?-kérdezte ismét, már hangosan és durván.
-Szerintem nem akarod tudni...De most el kell mennem innen. Majd máskor megbeszéljük...Szia-hadartam és már majdnem ki is léptem volna az ajtón ha Ő nem akadályoz meg benne.
-Ugyan már. Hova sietsz?-mosolygott rám kedvesen
-Tom mennem kell. Te ezt nem értheted. Légyszíves engedj ki.
Csak sóhajtott egy nagyot, majd vetett rám egy sajnálkozó pillantást.
-Sajnálom de nem tehetem.-rázta meg a fejét
-Micsoda? Miért ne tehetnéd?-háborodtam fel
-Nem engedhetlek el! Velem kell jönnöd!
-Ne hülyéskedj már! Engedj ki Tom! Valaki veszélyben van! Meg fog halni.
Nem értettem, hogy Tom mit csinál. nem szokott így viselkedni. Olyan fura lett.
-Lili, Lili, Lili. Kicsi naiv Lili. Hát még mindig nem érted?-Jött oda hozzám.

Hirtelen megcsörrent a telefon. Tom azonnal a zsebéhez nyúlt, de a szemét nem vette le rólam. Nem tudtam kiszökni, vagy elmenni mellette. Az erőmet nem akartam használni vele szemben, mert még nem tudtam olyan tökéletesen használni és még a végén bántottam volna.
De mit kellett volna értenem? Meg egyáltalán miért zárt be?

-Mi? Most vigyem oda? Nem lenne még egy kicsit korai?-beszélt Tom a telefonba
-Értem. Azonnal viszem. A másik lány megvan?
-Rendben. Sietek vele.-mondta és hangjában rémületet véltem felfedezni.

Milyen másik lányról beszélt? És kit kell vinnie, meg egyáltalán hova? Azt mondta, hogy senkit nem ismer itt.
Tom letette a telefont és kézen fogott. A szorítása erős volt és durva. Beráncigált a szobába és lelökött egy fotelba.
-Ááááá. Te mit csinálsz? Tiszta hülye vagy!- Már kezdtem tőle megijedni. Ez egy teljesen más oldala volt Tomnak. Rideg és ijesztő.
-El ne merj mozdulni, mert nagyon megjárod. Értetted? Itt maradsz!-ordítozott velem. Már féltem tőle. A kezem remegett, de eszem ágában sem volt megszökni. Tudtam, hogy Tom úgysem tudna bántani. Ő nem olyan.
Nem tudtam, hogy miért viselkedik így velem, de akkor kezdett összeállni a fejemben a kép.

Az erdőben ő volt az és ő is zárt be a szobába. De honnan tudta, hogy az erdőben leszek? Hát persze. Egyedül voltam otthon. Nick elment. Senki nem volt velem. Kivéve Lanát. Ő oda akart jönni hozzám, de elrabolták. Én voltam a célpont. Engem akartak! Végig erre ment ki az egész. Ők azok akikről Nick mesélt. Az erőmet akarják. Én pedig bedőltem neki, Tomnak. Naiv voltam és vakon megbíztam benne. Azért mondott olyanokat magáról, meg az életéről. Körbecsalt engem. Nick tudta, hogy nem kéne benne megbíznom, de nem hallgattam rá. Mert önfejű vagyok és vakon megbízok bárkiben. Mert én mindenkiben a jót látom és nem a rosszat.
-Tudom ki vagy..-nyögtem halkan Tom felé aki a kötéllel babrált.
-Jó hogy rájössz...-mondta flegmán
-Miért hazudtál nekem az életedről?..
Tom megfeszült és ökölbe szorította a kezét. Láthatóan rosszul érintette ez téma.
-Én nem hazudtam neked!
-Hát persze. Csak füllentettél....
-Nem ez nem igaz! Én nem hazudtam. Így történt.-Tom odalépett felém egy kötéldarabbal a kezében és felemelte a kezemet. Én nem ellenkeztem. Tudtam, hogy egy vacak kis kötél úgy sem fog használni ellenem. Tehát hagytam, hogy jól bekötözzön. Nem lett szoros. Bármikor kicsúsztattam volna a kezem. De vártam. Már tudtam, hogy mit fogok tenni. Tom körbecsalt engem és én is ezt fogom tenni. Ott fogom " ütni ahol a legjobban fáj neki".

Kiléptünk a házból és Tom egy kendőt kötött a fejemre, hogy véletlenül se lássam az utat....
Erősen megfogta a kezem és rángatott maga után.

-Mond meg az igazat! Hogy volt!-kértem
-Ahogy mondtam.
-Hazudsz. Hallom a hangodon...
-Jó. Úgy volt ahogy mondtam. De egy valamiben tényleg nem mondtam igazat. -itt tartott egy kis szünetet, majd sóhajtott egy nagyot-Miranda nem halt meg. Én hagytam ott. Mikor az erőm megjelent, nem tudtam mit csinálni. Csak egyet tehettem. Véget akartam vetni az életemnek. Teljesen ki voltam borulva. Mirandának nem mondhattam el... Csak magamra számíthattam. De mielőtt megtettem volna Joe megtalált és felajánlotta, hogy csatlakozzak hozzájuk. Elfogadtam az ajánlatát, hisz mást nem tudtam volna tenni. Attól a naptól fogva Miranda számomra meghalt. Azóta sem láttam és már nem is fogom. Nekem már más családom van. Más tervem van az élettel.-fejezte be

-Ez hülyeség.-szólaltam meg nagy csönd után.-Halottnak tekinted Mirandát???? Ez jó megoldás szerinted? Megölsz másokat és elveszed az erejüket? Ez neked élet? Neked tényleg ez kell? Hogy tudsz este így lefeküdni? Miranda min mehet keresztül, hogy te nem vagy mellette és semmit nem tud rólad? Hogy szenvedhet? Azt mondtad, hogy szeretett és te is szeretted őt! Nem gyötör miatta a lelkiismeret? És még csak Miranda a legkisebb ok a lelkiismeretfurdalásosodra. Remélem legalább jót alszol este...-osztottam ki.

Tudtam, hogy mennyire fájhat neki. Nem láttam az arcát, de nem is akartam. Anélkül is tudtam, hogy szenved. Rosszul érintette ez a téma, de pont ez volt a célom.

-Én vakon megbíztam benned Tom! Te voltál a legjobb barátom, de te csak kihasználtál. Tényleg segíteni szerettem volna... Te pedig most mire készülsz? Ha? Végiggondoltad? Meg fognak ölni, vagy mit tudom én. De tudod mit? Öljenek csak meg engem... Az lesz a legjobb. A halálom a te lelkeden fog száradni. Minden este eszedbe fogok jutni és az arcom ott fog lebegni előtted! És erről majd csak te tehetsz! Ha most Miranda látna... Teljesen összeomlana, hogy akit úgy szeretetés nevelt, akinek mindent megadott és jóra nevelte, abból mos ez lett.. -tudtam hogy ezzel egy hatalmas sebet ejtek rajta, de muszáj voltam legyengíteni. A lelki sebek sokkal jobban fájnak és sokkal tovább tartanak.

Nem szólt hozzám én pedig nem akartam vele beszélni. Körbecsalt engem, becsapott, de nem ez zavart. Hanem, hogy hazudott. Maga a tény, hogy hazudott nekem, mindennél jobban fájt.

Az út többi részén nem szóltunk egymáshoz. Hagytam, hogy ráncigáljon maga után. Meg sem próbáltam szökni. Volt egy olyan sejtésem, hogy Lana is ott lesz. Ha pedig igazam van, akkor onnan már egyenes lesz az út a szökéshez.

Erdőben mentünk, mert bekötött szemmel is lehetett érezni ahogy belém akad egy-egy tüskés faág és megbotlok egy kiálló gyökérben, vagy egy kőben. Próbáltam trappolva menni, hogy a lábnyomom ottmaradjon, a puha sáros földben, hátha később a segítségemre lehet...

Egy pár perc múlva Tom megállított és levette rólam a kendőt és a kezemről a köteleket
-Most bemegyünk és azt csinálod amit mondok, vagy mondanak. Így egyszerűbb lesz mind a kettőnknek. Majd meglátod.-mondta egy félmosollyal a száján, melynek most semmi helye nem volt itt.
-Hát persze... Mindkettőnknek..-ismételtem, majd bevonultunk egy kicsi és sötét elhagyatott gyárféleségben. Nem hiszem, hogy gyár lehetett, de máshoz nem nagyon tudnám hasonlítani. Az ablakok kitöredezve, mindenhol csak kosz.
Mint a Fűrész című filmben. Körülbelül úgy is éreztem magam... Elhoztak ide "játszani", akár a filmben....

Ahogy beléptünk elkapott a félelem. Ahogy átjárta a testem a hideg, megborzongtam. Borzalmas volt az a hely. Alig láttam a sötétben. Csak Tom után mentem, aki még mindig maga után rángatott.

Minden egyes folyosót melyen végigmentünk, tökéletesen megfigyeltem. Az illatokat, a koszos fehér csempéket. Az agyam mindet lefényképezte és elraktározta.
Tom megállt egy ajtó előtt és durván bekopogott.
-Szabad..-jött a nyomott válasz az ajtó mögül.
Kinyitottuk a nagy faajtót és beléptünk a már világos, de még mindig nyirkos terembe.
a helységben csak egy ablakvolt és egy íróasztal, mely mögött egy öreg, ősz ember ült.
-Áááá Tom. Látom meghoztad a mi kis Lilinket.-szólt kellemes hangon az úr
Én csak lehajtottam a fejem. Képtelen voltam ránézni erre a senkire. Maga a tény, hogy egy szobában kell vele lenne, az frusztráló volt. Undorodtam tőle. Igaz nem ismertem, de egyedül is eltudtam képzelni, hogy milyen lehet... Egy gyilkos, semmi több.
-Igen itt van.-Lökött oda hozzá Tom. Még mindig nem néztem rá, csak csöndben álltam.
-Ejnye! Hát téged nem tanítottak meg köszönni?
Nem válaszoltam semmit. Fontolgattam, hogy jól beolvasok neki, de gondoltam jobb a "békesség" . Megbíztam Tomban. Nem lett volna szabad, de az ösztöneim még is azt súgták, hogy hallgassak rá.
Tom oldalba bökött jelezve, hogy mondjak már neki valamit....
-Jó napot..-motyogtam udvariasan az orrom alatt.
-Na így máris jobb! De ne húzzuk tovább az időt.-mosolygott rám- Tom kérlek fáradj ki. Nem szeretném ha hatással lennél a döntésében.-Tom csak bólintott egyet és már kint is volt- Sóval, megbízható forrásból tudom, hogy neked is vannak kiváló képességeid, melyek számunkra nagyon hasznosak lennének!-tartott egy költői szünetet, majd teljes komolysággal folytatta-Csatlakozz hozzánk szívem. Jó sorod lesz meglátod! Rendesen kiképzünk téged és ha meglesznek a kellő tapasztalataid, akár a legjobb is lehetsz közülünk.
-És mi van ha nem? Mi van ha nem akarok csatlakozni?-vágtam hirtelen a szavába
-Akkor nagyon sajnálom kedvesem, de végzünk veled. Túl erős vagy ahhoz, hogy az ellenfél oldalán harcolj. Ezt az előnyt pedig nem engedhetjük meg. Kockázatos is lehetne. Nos kincsem. A döntés a kezedben van. Vagy csatlakozol hozzánk, vagy...-nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Anélkül is tudtam, hogy mire gondol.-Én most magadra hagylak, és fél óra múlva visszajövök. Addigra döntsél kérlek.-mondta és kisétált az ajtón.

Nem csatlakozhatok. Azt nem! Azzal mindenkit elárulnék. De ha nemet mondok, akkor meghalok, az biztos. Már pedig nemet kell mondanom.

Ahogy ezt a pár sort végiggondoltam Tom belépett az ajtón. Egy percig mind a ketten hallgattunk és bámultunk magunk elé, majd Tom megtörte a csendet.
-Nem fogsz csatlakozni.-jelentette ki.
-Jó megállapítás!-feleltem
-Figyelj Lili. Teljesen megértelek és igazat is adok neked.
Micsoda?? Megért? Igazat ad nekem?
- Tudom, hogy már kijátszottam a bizalmad, de kérlek hallgass meg. Neked is meg kell értened. Ide kellett hoznom téged, mert itt van Lana is.-ahogy a nevét meghallottam felcsillantak a szemeim, de nem támadtam le. Hagytam, hogy végigmondja.-Nem akarom, hogy meghalj. Nem is akartam. Amiket a parton mondtam, meg idefelé jövet, azt csak neked mondtam el. Mert megbízok benned. Az volt a feladatom, hogy összebarátkozzam veled és magunk mellé állítsalak. De én megszerettelek. Ne értsd félre, nem úgy, csak mint egy barátot. És nem akartalak megöletni, de mivel már tudnak rólad, a legbiztosabb mód a szökésre, hogy idehozlak és innen szöktetlek meg.

A szavai villámcsapásként sújtottak le rám. Segíteni akart nekem. Én pedig súlyosan megbántottam. Minden egyes szavammal, mély sebeket ütöttem rajta.
De mi van ha hazudik? Ha megint át akar verni?


Hali! Kicsit késve, de meghoztam a fejit. Nagyon remélem, hogy jó lett, mert ezzel szenvedtem eddig a legtöbbet. Szóval kérek érte sok komit!!!!!
Puszi: Lili

19. fejezet - Csapdában!

-Nem Lili! Nyugodj le!-nyugtattam magam, bár nem sokat segített.

20 perce beszéltem Lanával telefonon, de még nincs itt, pedig 10 perc alatt ide lehet érni!
-Istenem, megőrülök! Azonnal oda kell mennem! Itt nem maradhatok, mert megőrülök...-beszéltem hangosan. Már ott akartam lenni és látni, hogy Nick jól van. Megőrültem a tudatlanságban.
-nem Lili! És mi van ha elkerülöm Lanát?-állítottam le saját magam
-Igaz. Lehet, hogy elkerülöm. Jajj már miért kerülném el? És mi van ha baja esett? Biztos azért nincs még itt!-veszekedtem magammal.
-Jézusom magammal beszélgetek! Már megőrültem!
Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam. Nagyon ideges és feszült voltam
-haló?-szóltam bele
Nem jött válasz, csak halk recsegés.
-Heló? Ki az? Lana ott vagy?
még mindig semmi, csak recsegés. Már kezdtem megijedni. De akkor meghallottam egy női sikolyt! Tudtam, hogy Lana az!
-Lili az elágazásn.....-hadarta kétségbeesetten, de nem tudta végigmondani. Nagyon megijedtem. Tudtam, hogy valami baja esett. Ráadásul miattam. Miattam jött volna ide...

Hosszú percekig, csak álltam és próbáltam felfogni a helyzetet. Nem tudtam mit csinálni. Féltem. A kezem remegett a félelemtől. De tudtam, hogy segítenem kell. Nem hagyhatom Őt cserben. Nem lehetek gyáva. Azonnal oda kell mennem! Nem hagyhatom cserben, főleg ilyen helyzetben. Ki tudja kik vagy mik rabolták el és egyáltalán mit akarnak vele csinálni...

Fogtam a telefonom és zsebre vágtam, majd kiviharzottam a házból. Bezárni már nem volt időm. Siettem az elágazáshoz. Nagyon gyorsan futottam. Minél hamarabb ott kellett lennem. A félelmet nem hagyhattam eluralkodni magamon. Bátornak kellett lennem. Lana miatt.
Csak abban bíztam, hogy Nicknek nem esett baja. Hát persze Nick. Jesse ott van vele és Ő biztos látja, hogy itt mi történik. Vagy legalábbis nagyon remélem...

Már majdnem ott voltam az elágazásnál, de akkor a gyomrom összeszorult. Minél közelebb kerültem a célhoz, annál nagyobb lett bennem a félelem. Nem akartam magamnak bevallani, de féltem. Nagyon is! Bár tudtam, hogy nem szabad, mert akár egy élet is múlhat rajta.
Mélyet szippantottam a levegőbe és erőt vettem magamon. Most nem lehettem gyáva!!!!!
Mikor odaértem, Lana nem volt ott. El sem tudtam, hinni.
Mégis hova mehettek? Bárhova elvihette magával valaki, vagy valami....
Igazából azt sem tudtam, hogy mi vagy éppen ki vitte el. Tapogatóztam a sötétben.. De akkor eszembe jutott, hogy ha itt is jártak, a poros úton a lábnyom ottmaradhatott.
Azonnal elkezdtem lábnyomokat keresni. Dulakodás nyomait véltem felfedezni. Elképzeltem magamban, hogy szegény kis törékeny Lana min mehetett keresztül. Ahogy elesik és a térde nyoma ott marad, kiesik a kezéből a telefon. A sikolya....
Istenem erre gondolni is rossz! Remélem, hogy nem esett baja.

Végig mentem az ösvényen, pontosan követve a lábnyomokat, hogy véletlenül se térjek le róluk. A lábam pontosan beleillesztettem az enyémnél egy kicsivel nagyobba. Végig mentem az ösvényen. A lábnyomok, hirtelen letértek az ösvényről és a sűrű erdő felé vezettek. Féltem arra menni.
Nagyi régen mindig azt mondta, hogy bármi is történjen, soha ne térjek le az ösvényről.
De nem!!! Erőt kell vennem magamon. A barátaimnak szüksége van rám. Ha nem teszem baj is történhet, nagy baj!

Az erdőnek ezen a részén, megszűnik az élet. Itt nem hallani a madárcsicsergést, az én lélegzetemen kívül az erdő teljes csendbe burkolózott. Az erdő kezdett sűrűsödni és sötétedni. A fák lombkoronái elvették azt a csöpp fényt is mely eddig volt számomra és világosságot nyújtott. Fázva és félve bandukoltam az erdőbe. Minden egyes kiálló faágba és a legapróbb kavicsokba is megbotlottam. Rettenetesen féltem. Olyannyira, hogy testrészeim nem követték parancsaikat, mely az agyam mondott nekik.Olyan szorongás járt át, hogy az erdő legsötétebb részében járok, miközben a gondolat ott motoszkál a fejemben, hogy talán soha nem láthatom többet Lanát. Ráadásul Nickről sem tudtam semmit....
Már az ágak reccsenésétől is, melyeket én okoztam, attól is megijedtem. Teljesen kifordultam Önmagamból....

De akkor megláttam egy csöppnyi kis fényt, mely erőt sugallt és egy kis lelket öntött belém. Automatikusan folytattam tovább utamat az erdőben, mikor lepillantottam és a lábnyomokat nem találtam sehol magam körül. Elkezdtem körbe-körbe forogni, de nem találtam. Pedig, nem tűnhettek el maguktól.... Ennyi idő alatt pedig eltörölni nem lehet, ha pedig még is megpróbálták volna akkor a többit, ami szerint idáig eljutott miért hagyták meg?????

Hirtelen meghallottam a hátam mögül egy reccsenést. Nagyon megijedtem, a szíven majd ki ugrott a helyéről. Megkövülve álltam ott és vártam a következő reccsenést a lábnyomon, de nem jött. Ekkor hihetetlen nyugalom járta át a testem, melynek most semmi keresni valója nem lehetett volna bennem.
Egy meleg és erős kar hirtelen hátulról szorosan magához húzott.
Felsikítottam és megpróbáltam lefejteni magamról a szoros karokat, de nem ment. Hátra szerettem volna fordulni, hogy meglássam támadóm arcát, de akkor egy számomra kedves és ismerős illat csapta meg az orrom.
-Nem ... lehetetlen...-suttogtam.Ez lehetetlen....
Mikor háta csaptam a fejem beleakadtam egy gyönyörű kék szempárba.
- Tom.......-Elsötétedett minden és szinte önként adtam át magam a sötétségnek.

*************

Egy sötét, hideg szobában ébredtem. Nem tudtam, hogy hol vagyok. A fejem még mindig fájt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Felakartam állni egy ágyszerűségről, de csak megint estem egy nagyot, mivel a kezeim és lábaim meg voltak kötözve.
Magamban káromkodtam egy cifrát, majd megpróbáltam kilazítani a kezemen a csomót, nem sok sikerrel. Körülnéztem a sötét szobába, de nem sok mindent láttam ami a segítségemre lehetett volna.... Igazából, nem is nagyon láttam sok mindent.
Tudtam, hogy csak magamra számíthatok. Gyorsan ki kellett találnom valamit.
Tovább folytattam a kötél kilazítását a kezemen. elég szorosra volt kötve, úgyhogy elég nehéz volt, de csak sikerült. Ahogy kigubancoltam a kezem azonnal leszedtem a kötést a lábamról és az ajtóhoz futottam. De be volt zárva.
-Ilyen az én szerencsém-gondoltam magamba egy nőhöz nem illő káromkodás után.
Odasiettem az ablakhoz és feszegetni kezdtem, de hiába. Meg sem moccant. Kint sötét volt.

-Lili sürgősen ki kell találnod valamit!-utasítottam saját magam.
De végül is nem hagyhatnak itt örökre.. Egyszer be fognak jönni értem. De mit fognak velem csinálni? Biztos megölnek, vagy esetleg.... De mi van ha azok a wentorok akikről Nick mesélt? Jézusom nem hagyhatom magam! Természetfeletti képességeim vannak és itt rinyálok, hogy meg fogok halni! Ez nem megoldás. Nem állhatok így hozzá. Valamit csak tennem kell! Mindig van valami megoldás, vagy kiút. Olyan nincs, hogy nincs! Most is lennie kell.

Elkezdtem a sötétben tapogatózni és kerestem valami használható dolgot. Magam sem tudtam, hogy mit is keresek, csak valamit ami a segítségemre lehet.
-A telefonom!-ordítottam magamban. Nem mertem hangosan beszélni.
Eszeveszetten kezdtem tapogatni a zsebeimet, de sikertelenül. Biztosan kivették amikor elfogtak....
Folytattam a tapogatózást. Egy normálisan berendezett szoba volt, ahogy kivettem. Voltak bútorok, de üresek voltak. Semmi nem volt bennük, se rajtuk. Kivéve az egyiken. Azon egy váza volt. Ahogy kivettem az alakjából és a súlyából, cserép lehetett.
Hirtelen kulcs csörgésekre lettem figyelmes az ajtó mögött. Tudtam, hogy valaki be akar jönni.
-Itt az alkalom Lili!! Gyerünk!-utasítottam magam.
Odaálltam az ajtó mellé és vártam, hogy valaki belépjen rajta. Imádkoztam, hogy egyedül legyen. Egyel talán még eltudnék bánni...
A kulcs elfordult az ajtóban. Nagyon lassan kinyílt az ajtó és a fény hirtelen besurrant rajta. De ez most egyáltalán nem érdekelt. Fogtam a vázát és magasba emeltem és vártam, hogy valaki belépjen rajta.

Az ajtó kitárult és belépett az illető. Egy hatalmas suhintással rávágtam a vázát a fejére, mely azonnal eltört rajta. Apró darabjai szana-szét szóródtak a földön.
Közelebbről szemügyre vettem a támadómat. A felismerés, miszerint Tomot ütöttem, villámként csapott belém.
A képek amiket az agyam lefényképezett sorba ugrottak be és mint egy film pörögtek le előttem.

Nos drágáim itt is van a fejezet, szerintem elég élménydúsan!:-D Siettem vele ahogy tudtam! Nagyon remélem hogy tetszik nektek, mert sokat dolgoztam rajta. (Andi köszi, hogy segítettél!!!♥♥♥♥♥)

Puszi: Lili