22. fejezet -Pókerarc

Szemeimet görcsösen lehunytam. Nem akartam. Nem, nem és nem!!!

Szerelmem csak térdelt előttem a földön és mélyen a szemembe nézett. Tudta, hogy nem fogom megtenni, mert szeretem. De ugyanakkor azt is tudta, hogy nincs más kiút.
Ahogy ráfogtam a pisztolyt hatalmas bűntudat áradt szét a testemben. Életem szerelme, akiért a saját életemet is feláldoznám, most itt térdel előttem, megkötözve és az én döntésemet várja. Bárcsak én halnék meg helyette. De ez nem ilyen egyszerű. Itt nincs más kiút. Vagy végzek vele, vagy nem teszem meg és meghalunk. Mindannyian. A pisztoly remegett a kezemben. Iszonyatosan féltem, a kezem reszketett. Képtelen voltam megtenni. Képtelen! Eddig erős voltam és nem féltem (annyira). De ez most más, teljesen más.

Az eddig fájdalomtól eltorzult arcomra, most felhúztam a pókerarcot és a kezemben megszorítottam a pisztolyt. Magabiztosnak kellett látszanom. Muszáj volt jól csinálnom. Az a pár ember aki most abban a kis teremben volt, mind engem nézett. Azt várták, hogy mikor végzek szerelmemmel. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. De én elhatároztam magam. Tudtam mit kell tennem, még ha nem is voltam olyan biztos magamban.

Célba vettem Nick mellkasát és ujjamat a ravaszra helyeztem.
-Szeretlek..-suttogtam alig hallhatóan, de biztos voltam benne, hogy Nick meghallja.
Meghúztam a ravaszt, de az utolsó pillanatban, elemeltem Nick mellkasáról és a jobb karjára céloztam. A pisztoly hatalmasat puffant és abban a pillanatban kilőtte a golyót, mely iszonyatos erővel száguldott szerelmem felé. Mikor elérte célját, Nick erőtlenül esett hanyatt a földön. Összeszorult a gyomrom a könnyeim pedig utat akartak törni maguknak. De ezt nem engedhettem meg. Fent kell tartanom a látszatot, még ha nehéz is, de ez az egyetlen kiút. Erővel visszatuszkoltam könnyeimet, majd egy apró pillantást vetettem Nick felé. Mivel az álarc még rajtam volt, nem rohanhattam oda hozzá, az romba döntene mindent. Nyeltem egy nagyot és az összes érzelmemet mélyen eltároltam magamban. Tudtam, hogy nem eshetett nagy baja, hisz a karjára céloztam, de ezt csak én és Nick tudjuk. Mindenki úgy tudja, hogy a mellkasát lőttem meg.

Méltóságteljesen felemeltem a fejem és ránéztem Larryre. Ő csak büszkén mosolygott egyet és kivonult a teremből talpnyalóival együtt. Az indulat csak úgy tombolt bennem. A harag és a bosszúvágy már majdnem felülkerekedett rajtam, de az utolsó pillanatban, sikerült visszafogni magam és nem rátámadni Larryre. Tudtam, hogy egyszer ezt még vissza fogom adni neki.
Mérhetetlen fájdalmat okozott nekem azzal, hogy akit a világon a legjobban szeretek, meg akarta öletni, ráadásul velem. Meg fogom ezt bosszulni. Kínok kínjai között fog kegyelemért esedezni előttem, de én nem bocsátok meg neki. Szememet sem rezdítve fogok végezni vele a lehető leglassabban! Csöppnyi bűntudat nélkül!

Meg sem nézték, hogy mi van Nickkel, egyáltalán él-e még... A szívemet hatalmas fájdalom mardosta és a bűntudat.

Mikor már mindenki kiment a teremből, kivéve Tomot azonnal odafutottam Nickhez. Nem sírtam. Tudtam, hogy az nem segítene semmit. Nem sajnáltatom magam.

Nicket csak súrolta a golyó, de ő mégis magatehetetlenül feküdt a földön.
A kezemet ráhelyeztem forró bőrére és vártam, hogy a bőr, hideg kezem alatt összeforrjon.
Jobban szemügyre vettem Nick arcát és tele volt apró sérülésekkel. Mikor végeztem a kezével ő csak nagyokat pislogott és felült. Hálát adtam az Istennek, hogy ezzel az erővel is megáldott, de ugyanakkor vissza is vontam hálálkodásomat, mert tudtam, hogy felesleges.

Nem szóltunk egymáshoz. Ez most valahogy nem ment egyikőnknek sem. Nekem a bűntudattól és a szégyentől, neki meg a csalódottságtól. Csalódott bennem. Nem hitte, hogy megteszem és hirtelen érte ez az egész. Biztos vagyok benne, hogy megrezdült bennem a bizalma. Azt hiszi, hogy nem szeretem, azt hiszi, hogy bármikor képes lennék végezni vele. Én pedig nem csak hiszem, hanem tudom, hogy már nem bízik meg bennem.

Tom segített kioldozni a kötést a kezén, mert én nem igazán boldogultam vele.
-Mondj valamit...-suttogtam, de a hangom elveszett a hatalmas csendben.
Nem válaszolt csak keserűen nevetett és rám nézett. A szeme tele volt fájdalommal és kételyekkel. Mintha már nem is engem látna, a régi Lilit, akit szeretett, hanem egy teljesen más lányt.
-Nem volt más esélyünk....-jelentettem ki.
-Mennünk kell! Mindjárt itt lesznek!-szólalt meg Tom hirtelen.
Felsegítette Nicket, majd az ajtó felé kezdett húzni minket. Kiértünk egy sötét nyirkos és véget nem érő folyosóra. A szemem már elég jól megszokta a sötétet így elég jól tudtam közlekedni.

Sietősen, szinte futva mentünk rajta végig.
-Itt lesz egy kijárat az erdő felé. Itt Nick meg tud szökni.
Nick nem mondott semmit, csak ment Tom után, rám se nézett.
-És a többiekkel mi van?-kérdeztem idegesen
-Jól vannak. Ha jól sejtem már rég kijutottak.
-Rendben. És velem mi lesz?-tettem fel a legfontosabb kérdést
Tom lehajtotta a fejét és nem szólt semmit, csak sietett tovább, miközben a száját rágta. Ideges volt.

-Csatlakoztál. Ezt kellett ugyan tenned, mert ez volt az egyetlen esélyünk, de vállalnod kell a következményeit.-mondta teljes nyugodtsággal - Ezek nem szívbajosak Lili. Ha valamit nem úgy csinálsz ahogy mondanak, neked annyi! Láthattad. Azt kell tenned amit mondanak! Ha pedig valamit, valami kis részletet is mondanak, ami kulcsfontosságú lehet Nickék számára azt elmondod nekem én pedig továbbadom nekik! Érted? Nincsenek olyan sokan, de erősek. De ha kiismerjük a gyengéjüket egyszerűen végezhetünk velük!-mondta szinte remegő hangon. Eddig teljesen magabiztosnak látszott, de most. Teljesen megváltozott. Kételkedik bennünk.

-Szóval keménynek kell látszanom...-mondtam, de már kezdtem elfáradni a nagy futásban. Olyan ez a folyosó, mintha soha nem akarna véget érni.
-Tudom, hogy nagyon nehéz lesz, de az előbb olyan jól csináltad. Nem inoghatsz meg Lili. Itt keménynek kell lenni. Minden rajtad áll, vagy bukik! Jól jegyezd meg Lili! Minden a te kezedben van!

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, már kezdtem én is elveszíteni a magabiztosságomat. Eddig mindent kiálltam, de most túl sok súly nehezedik a vállamra. Képtelen leszek mindent megtenni. De ha nem teszem meg, minden veszni fog! De nem hátrálhatok meg! Azt nem tehetem! Ha eddig eljutottunk és eddig bírtam, most nem tehetek mást! Egyszerűen nem! Meg fogom csinálni, ha belepusztulok is. Már csak a bosszúm miatt is! Várok. Türelmesen fogok várni. Ha kell évekig is. És majd akkor fogok "támadni" mikor a legkevésbé számít rá és élvezni fogom a bosszú minden egyes percét!

-Értem! Meg fogom csinálni. -határoztam el magam
-Nem hátrálhatsz meg. Kín szenvedés lesz, de meg kell tenned!-itt már nem inogtam meg, tisztában voltam vele. De nem érdekelt. Ahhoz én túlságosan szerettem Nicket!
-Nem vagyok gyenge.-szóltam szinte azonnal
Nem mertem ránézni. Féltem attól amit az arcán láttam volna, az pedig csak még jobban elgyengítene.

Mikor odaértünk ahhoz a rozsdás ajtóhoz, mely Nick számára a kiutat jelentette, elfogott a szomorúság, melyet nem mutattam ki. Tudtam, hogy Nick ki fog sétálni azon az ajtón.
Kisétál és ki tudja, hogy mikor látom legközelebb? Nem érezhetem a közelségét, bőrének forróságát, nem hallhatom a hangját, nem csókolhatom, nem szerethetem! Borzalmas lesz!-próbáltam érzelmeimet, fájdalmamat nem kimutatni. Azok az én érzelmeim és ebben a pillanatban és az elkövetkezendő időkben, csak rám tartoznak, senki másra!

Tom kinyitotta a hatalmas ajtót, mely nyikorgott egyet, majd hatalmas fényáradat szökött be rajta. Egy kicsit bántotta a szememet a sok sötétség után, de most ez érdekelt a legkevésbé.
-Nick ahogy lesz valami hír jelentkezünk! Addig kérlek legyetek türelemmel.
Nick sóhajtott egy fájdalmasat, majd bólintott.
-Megpróbálunk mindent, ami tőlünk telik.-szólalt meg hosszú idő után először-Köszönjük a segítséget.... Nem tudom mire mennék nélküled.-itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta.-kellemeset csalódtam benned Tom!
-Ez a legkevesebb, azok után.....-Tom lehajtotta a fejét és alsó ajkába harapott.-De most menj, mert még a végén....-nem fejezte be a mondatot
-Rendben. Még egyszer köszönünk mindent. És.... Kérlek..... vigyázz Lilire...-az utolsó mondatot halkan és akadozva mondta. Látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani a nevemet, de nekem még is jól esik, hogy aggódik értem. Még ha nem is mutatja ki,én tudom, érzem, hogy félt!
-Ez természetes!-vágta rá Tom
Nick megfordult és már épp kilépett volna az ajtón, de én megfogtam a karját és megállítottam.
-Még várj!-kérőn ránéztem Tomra. Ő vette a lapot és megfordult.
-2 percetek van!-mondta szigorúan
Erre nem válaszoltam. Nick most fontosabb volt.
-Kérlek ne haragudj. Tudod, hogy szeretlek, de ez volt az egyetlen lehetőség.-Lehajtott fejjel állt és nem nézett a szemembe- Hallod! Szeretlek Nick! Nézz már rám!-megfogtam az állát és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Borzalmas volt mindezt átélni. Nem néz rám, nem látom gyönyörű barna szemeit, mely az igazságot tükrözné.
Ő hirtelen odakapott a kezemhez és egy gyengéd mozdulattal levette az álláról.
-Már nem tudom, hogy mit higgyek. -nézett a szemembe majd nyelt egy nagyot és egy kis habozás után nyomott egy gyengéd, még is szenvedélyes csókot a homlokomra. Hátat fordított nekem és kisétált az ajtón, az életemből.

Nem tudom, hogy mikor látom őt utoljára, és a szívem mikor lehet megint teljes.
Nekem vissza kell térnem a "sötétségbe" , érzéseimet mélyen magamba zárva. De mégsem voltam szomorú. Igaz, hogy fájt, pokolian, de ezzel nem foglalkoztam. Tudtam, hogy ezt még úgy is duplán visszakapja az a szemét! Addig nem nyugszom! Úgy mondják édes a bosszú. Hát majd megtudom!!!


Na drágaságaim, itt is a fejezet. Remélem, hogy jó lett és nem túl bosszúszomjas!:-D Kérlek titeket, hogy írjatok nekem pár jó szaftos komit, mert alig látok és én már csak ilyen kis telhetetlen vagyok!
Puszika: Lili