A blog szünetel!

Sziasztok!

Nos az a nagy harci helyzet, hogy szüneteltetem a blogot. Úgy gondolom, hogy ha már ezt kell tennem, annyi a legkevesebb, hogy megmagyarázom.
Először is itt az év vége és nagyon kell hajtanom. Szóval próbálok javítani, de így írás mellett ez nem mindig megy. Elég nehéz mindenkinek maximálisan megfelelnem, ezért van az, hogy néha csúszok egy kicsit a fejezetekkel.
A másik okom meg a komik. Gondolom nagyon elegetek van belőle, hogy mindig ezzel jövök (és még rajtam kívül sokan mások), de eléggé rosszul érint, hogy rengeteget dolgozok a fejezetekkel és annyit nem tudtok leírni, hogy jó vagy rossz.(Tisztelet a kivételnek) Ennyire nagy kérés, hogy szánjatok kb. 2-percet egy vacak komira? Kezdem elveszíteni az önbizalmam... ( Nemrég már azt fontolgattam, hogy bezárom a blogot, de ezt az ötletemet a lelkes támogatóimnak hála elvetettem.)
Szóval elnézést kérek mindenkitől, de ez van, sajnálom!:-(
Megértéseteket köszönöm és elnézést, ha ezzel csalódást okozom bárkinek is, de igyekszem hamar visszatérni.
Puszi: Lili

26. fejezet - Szánalmas...

Tudom, hogy nem fogsz neki örülni, de Larry beszélni akar veled....

Alig ért el a tudatomig amit mondott. A Larry szónál leblokkolt az agyam és elfogott a düh. Az arca ott lebegett előttem És csak arra tudtam gondolni mikor a bocsánatomért esedezik és én meg sem fogom hallani. Soha nem fogom elfelejteni, hogy mit tett velem.
-Hahó Lili! Itt vagy még?-Próbált viccelődni Tom, amihez nekem most semmi kedvem nem volt...
-Itt...-Adtam rövid választ.
-Tudom, hogy haragszol rá és van is okod rá, de nem volt más választásod és bár mennyire is idegesítő, de ez ezzel jár, ezt kell tenned. Itt keménynek kell látszanod, bármennyire is legyen nehéz vagy lehetetlen a helyzet. Azt kell tenned amit mondanak, Larry szava, számodra parancs! Lehet, sőt biztos, hogy nehezedre fog esni ezt elfogadni, de még nehezebb lesz beilleszkedned, na meg úgy teljesítened, ahogy azt elvárják.
Türelmesen hallgattam végig, amit Tom mondott és be kellett látnom, hogy igaza van. Igen, nehéz lesz, de nem lehetetlen! Képes leszek normálisan beszélni Larryvel és a gondolataimat megtartani magamnak.
Hazamentünk átöltözni én pedig gyorsan átöltöztem és összedobtam egy kis rakott krumplit-Tom állítólagos kedvencét, melyet hamar el is takarított a tányérról- majd elindultunk Larryhez.
Az úton alig szóltunk egymáshoz, csendben sétáltunk egymás mellett, gondolatainkba merülve.
Azon agyaltam, hogy Larry miről akar velem beszélni. Biztos azokról az "órákról" lesz szó, amiről beszéltek, hogy részt kell rajtuk vennem.
Sejtelmem sem nagyon volt, hogy hogyan is nézhet ki egy ilyen "óra", na meg egyáltalán mit fogunk ott csinálni? Bár Tommal már elkezdtünk gyakorolni, de ez még nagyon az eleje.
Mire észbe kaptam, már az ismerős sötét folyosón sétáltunk, melyhez megannyi szomorú emlék fűz.
Hirtelen megtorpantam és csak bámultam a sötétség mélyébe, mely elnyelte Nicket. Újra és újra átéltem azt a fájdalmat, melyet Nick okozott az nap.
Kicsit félve lépkedtem be abba a terembe, ahol szinte minden elkezdődött.
-Kérlek foglalj helyet-mutatott Larry a vele szemben lévő székre.
Úgy tettem ahogy mondta, majd kérdőn néztem rá. Az undort, melyet abban a pillanatban keltett bennem, megpróbáltam visszatuszkolni magamba és nem kimutatni.
-Na, kedvesem térjünk is a tárgyra, amiért idehívtalak- Minden egyes szava arra kényszerített, hogy most azonnal ugorjak neki és végezzek vele. Nehezen tudtam magam leállítani és elnyomni magamban a dühöt. Megpróbáltam nem rá koncentrálni.
-Szóval, mint már azt sejthetted nem lesz egyszerű a dolgod, mivel részt kell venned a mi felkészítő oktatásunkon, mint magántanuló. Úgy gondolom, ha egyedül vagy, hamarabb belejössz és hamarabb adhatok neked feladatot.
-Még is milyen oktatásról lenne szó?-kérdeztem erősen
-Úgy tudom már elkezdtetek gyakorolni Tommal és ahogy értesültem elég jól megy -büszkén kihúztam magam, majd tovább hallgattam Larryt - Először nehéz volt elhinnem, hogy ilyen gyorsan fejlődsz, de nem kételkedtem benned. Már az elejétől fogva tudtam, hogy te különleges vagy. Sokkal fogékonyabb és talpraesettebb vagy mint a többiek. Egy csiszolatlan gyémánt. Soha nem láttam még hozzád foghatót. Talán csak egyet- Az utolsó mondatot sokkal halkabban mondta, mint a többit, de én így is tisztán értettem -Szóval Lili. Szeretném, ha a lehető legtöbbet hoznád ki magadból, mert tudom, hogy mindenre képes vagy, csak akarnod kell. Hidd el, hogy ha elég elszánt vagy és képzett, sokra viheted még az életben!-Hitetlenkedve, undorodva hallgattam végig amit mondott. Lehet, hogy ő jót akar nekem ezzel, de engem akkor is idegesített a nyalizása.

Nagyon jól tudom, hogy nem hisz bennem igazán, valahol a lelke mélyén nagyon jól tudja, hogy nem tartozom ide, csak hitegetni akarja magát azzal, hogy közéjük tartozom. Larry nem hülye, elég tapasztalt, jól át lát rajtam. Azt akarja, hogy olyan legyek, mint Ő! De ha azt hiszi, hogy egy cseppet is hasonlítani fogok rá, akkor nagyon téved!
-Ki volt az akiről az előbb beszélt?-Kérdeztem hirtelen, még mielőtt megint eluralkodna rajtam a düh.
-Ezt nem nagyon értem... Ki kicsoda?-Tette a hülyét, holott nagyon jól tudja, hogy kiről van szó. Láttam a szemén, ahogy visszaemlékezik és lepőrögnek a szeme előtt az események. Fogalmam sem volt, hogy most mit él át magában.
-Tudja nagyon jól.
Larry sóhajtott egy nagyot majd belekezdett.
-Tudod mikor Tom idekerült, nem nagyon ment neki a beilleszkedés, nagyon egyedül volt. Teljesen kikészült, erre persze a rossz előélete is rájátszott. Minden percét az edző teremben töltötte, alig lehetett látni. Nagyon gyorsan fejlődött, majdnem egy hét alatt szinte profi lett. De az, hogy valaki jó, önmagában nem ér semmit, úgyhogy hamar bedobtam a mélyvízibe. Elküldtem őt terepszemlére egy fiú után. Nagyon jól tudta, hogy mit kell tennie. Tom hibátlanul vette az akadályt. Attól fogva úgy tekintettem rá, mint a fiamra, ő pedig úgy énrám, mint az apjára. Jó volt neki végre tartoznia valakihez. Saját magam tanítottam meg mindenre- Most már értem, hogy Tom miért nem képes annyira haragudni Larryre. Ha úgy vesszük, neki köszönhet mindent. Csak rá számíthatott, ő volt a lelki támasza is.
De az Tom. Én akkor sem tudok neki megbocsátani. Az ilyennek nem!
Látom amit látok én nem fogom karba tett kézzel nézni, hogy ölet meg másokat akik semmiről sem tehetnek. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nem álok be közéjük. Mindenki bukott volna velem együtt. És ki tudja hányan vannak még így?
-A lényeg az, hogy folytasd tovább az edzést Tommal, Ő mindenre megtanít amire csak kell. Úgy intéztem, hogy mindenre Ő tanítson. Megbízom a tudásában és neked is egyszerűbb lesz vele dolgoznod-mondta befejezés képen.
-Rendben. Ha ennyi amit tudnom kéne, akkor én most mennék is-jelentettem ki, de már álltam is fel.
-Ez csak természetes.
Már épp léptem volna ki az ajtón mikor még egyszer megszólalt:
-Lili!-mondta hirtelen-Csak ügyesen!
-Viszlát...-Adtam rövid választ, majd távoztam a helységből.

Tom szemszög

Mikor Lili bement a terembe, már tudtam, hogy Larry mit akar neki mondni. Általában nem így szokott lenni, hogy Larry saját maga készíti fel őket a továbbiakra. Lilinél ez máshogy van. Gondolom már Ő is látta az elejétől fogva, hogy Lili nem mindennapi. Hihetetlen nagy küzdő képessége van, ez az elején feltűnt.

Még mindig bántott amiket mondtam neki. Jó lenne úgy visszagondolni az egészre, hogy nem direkt volt, de ez nem így van! Igenis szándékos volt... Lili nagyon gyengén teljesített magához képest. Ez másnál mondjuk még sok is, de tudom, hogy Lili ennél sokkal többre képes, ezért muszáj voltam feszegetni a tűrőképességeinek határait. De bevált. Azóta rengeteget fejlődött és büszke vagyok rá.
De már nem vagyok képes tovább nézni a szenvedéseit, amit hiába próbál leplezni, mert a szeme mindent elárul.
próbálok keményen viselkedni vele, hogy szokjon az itteni élethez, na meg nem akarom a saját gondjaimmal is terhelni. Az túl sok lenne neki.
épp az eredőben sétáltam, mert Nickkel kellett találkoznom. Írtam neki egy sms-t, hogy félúton az erdőben találkozzunk, persze azt nem írtam le neki, hogy miért.
-Szia Tom! Valami gond van?- Kérdezte Nick, de ahogy ránéztem nagyon ledöbbentem. A szemei alatt hatalmas karikák telepedtek le, az arca pedig be volt esve. Ez nem ő volt. Teljesen ki van készülve szegény... Bár Lili sem néz ki jobban...
-Hát... Ahogy vesszük.... Beszélned kéne Lilivel! Nagyon ki van és ahogy és ahogy látom te sem nézel ki jobban..
-Micsoda? Beszélni vele? Na azt már nem!
-Mi az, hogy nem? Hogy mondhatsz ilyet? Már nem szereted?-kérdeztem kétségbeesetten és felháborodottan.
-Nem tudom, hogy mit gondoljak róla.. Megrezdült benne a bizalmam..
-Ezt, hogy érted?
-Ahogy mondom! Ezt te nem értheted...-tartott egy kis szünetet, amíg egy pillanatra újra átélte az egészet, majd folytatta-Amikor ott térdeltem előtte, biztosra vettem, hogy nem teszi meg, mert szeret.. De tévedtem. Megtette. Ezek után nem tudom, hogy mit gondoljak róla.
-Azt gondolsz amit akarsz! Az a baj, hogy nem látsz a szemedtől! Te nem láttad, hogy akkor, abban a pillanatban mit élt át magában? Nem láttad az arcát? Azóta nem tudja elfelejteni és megbocsátani magának amit tett, magát okolja mindenért, pedig te is nagyon jól tudod, hogy mi történt volna ha nem teszi meg! Nem látod, hogy mennyire szeret? Egyfolytában csak rád gondol, hogy te már nem szereted, sőt gyűlölöd őt azért amit tett, amire rákényszerült! Szánalmas vagy nem veszed észre? Olyan ósdi szöveg ez a "nem tudom mit gondoljak"...De tudod mit gondolj? Azt, ha igazán szereted őt, akkor nagyon jól tudod, hogy ő is szeret téged! Nézz már egy kicsit magadba kérlek! Akkor talán rájönnél, hogy mi a helyzet igazából!-Nick végig lehajtott fejjel állt előttem és tűrte a bírálatomat, majd hosszú idő után megszólalt.
-Én... Én.. nem...-makogott
-Jó, tudod mit? Nem vagyok rá kíváncsi! tartsd meg magadnak! Engem már nem érdekelsz.... Csak sajnálni tudlak téged.... Szánalmas vagy...-mondtam, majd hátat fordítottam neki.

25. fejezet - Érzelmek nélkül.

"Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében...."


Iszonyatosan fájt a fejem a testem többi részét pedig nem éreztem. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, ezért próbáltam kényszeríteni magam a felkelésre, de a fáradtság eluralkodott rajtam és a testem nem akart engedelmeskedni. Az agyam egyik fele tudta, hogy fel kéne kelnem, mert ki tudja hol vagyok, de a másik elhomályosult része nem hagyta magát. Még sokáig vívódtam magamba, mire kényszerítettem magamat és a végtagjaimat, hogy engedelmeskedjenek. Abban a pillanatban, amint ráálltam a lábamra iszonyatos fájdalom nyilallt bele. Minden egyes lépés a hatalmas sötétségben kín szenvedés volt, mintha éles üvegszilánkokon mászkálnék.Megpróbáltam kihúzni magam, de rossz ötlet volt, mivel a fájdalom ott volt minden egyes porcikámon.
Megállapítottam hogy izomlázam van, majd megkapaszkodtam egy kilincsnek vélt valamiben, lenyomtam és az ajtó kinyílt. Hatalmas fényáradat kúszott be rajta, mely megvilágosította a szobát és az én agyamat is. A tegnapi emlékek sorra villantak be és tisztult ki előttem az eddig elhomályosult kép, miszerint én az ideiglenes szobámban vagyok, Tomnál.
Azonnal leviharzottam a földszintre és fürkésző pillantásaimmal kerestem Tomot, de sehol sem találtam. Fel-alá járkáltam a házban, Őt keresve, de sehol sem találtam.
Már szét vetett az ideg, hogy mi lehet vele, mit csinál és a lehető legrosszabb gondolatok is átfutottak az agyamon, de ezeket abban a pillanatban el is vetettem. Idegesen pillantottam a hűtőre, mikor észrevettem rajta egy fehér lapot, mely egy aranyos mágnessel volt odarögzítve.
Azonnal odarohantam és letéptem a helyéről. A szívem majdnem kiugrott a helyéről miközben olvastam a levél sorait.

" Bocsáss meg, hogy nem vártam meg még felébredsz, de le kell vezetnem az ideget, így elmentem edzeni, oda ahol tegnap voltunk -Látszott rajta, hogy nagyon ideges lehet, mert a betűk több helyen is szabálytalanul voltak húzva- sajnálom ami tegnap történt, de valahogy ösztönöznöm kellett téged, talán egy kicsit túl messzire mentem, de ahogy elnéztem bevált. Még egyszer bocsáss meg, hamar elborul az agyam.
UI: Kaja van a hűtőben, sietek vissza, puszi: Tom"

Amint elolvastam ezt a pár sort, rögtön megnyugodtam. Most már normálisan álltam a dologhoz és rájöttem, hogy igaza volt és mindezt az én érdekemben tette, csak jót akart nekem. De már megtörtént nem tudunk mit csinálni. Azért sajnálom Tomit, hogy miattam emészti magát, ráadásul teljesen feleslegesen, hiszen én már rég túl tettem rajta magam. Nem vagyok egy haragtartó típus, csak rosszul érintett a dolog...
Ledobtam a levelet az asztalra és felrohantam a szobámba átöltözni. Kikaptam a szekrényből néhány ruhadarabot -meg se nagyon néztem őket- felhúztam magamra, majd a koszosakat bedobtam a szennyesbe.
Hamar rendbe hoztam magam, majd mikor úgy véltem, hogy így már kimehetek az utcára, anélkül, hogy megköveznének.
Ahogy kiléptem a házból a testemet megborzongatta a már jól ismert, hideg levegő. ez most egy cseppet sem érdekelt, inkább Tomon járt az agyam, vagyis jobban mondva a viselkedésén, mely megfejthetetlen volt számomra.
Én nem így ismertem meg őt. Olyan kemény velem mostanában. Vagy ez csak a látszat? Egy színjáték? -Kérdeztem meg magamtól, bár biztos voltam benne, hogy választ nem fogok tudni rá adni. Lassan sétáltam az erdőben a tornaterem felé, miközben a már jól ismert gondolatok, ismét nem hagytak nyugodni.
Talán példát akar nekem mutatni?
Ezzel próbál buzdítani a folytatáshoz, hogy legyek olyan mint ő? Olyan kemény és rideg? Vagy csak megpróbálja előlem elrejteni az érzelmeit, pont mint én? Igen valószínű. Így talán egyszerűbb mind a kettőnknek. Ha nem mutatjuk ki a valós érzelmeinket, akkor jobban tudunk a feladatra koncentrálni és nem arra figyelni, hogy mi baja a másiknak.
Ezért felnéztem Tomra. Piszkosul nehéz lehetett így a közelemben lennie, fenntartva a látszatot. Ezzel is csak engem próbál védeni...
Mire észbe kaptam, meg is érkeztem a célomhoz. most, hogy így jobban megnéztem tényleg olyan volt, mint egy tornaterem. Alacsony és széles az oldalán tele kis ablakokkal. Nem nagyon foglalkoztam a külsejével, fogtam és kinyitottam az ajtót.
Tom háttal állt nekem és a bokszzsákon vezette le a feszültségét. A fülében fülhallgató volt, így nem hallhatta, hogy bemegyek. Jól megfigyeltem minden egyes mozdulatát. Az ütéseit, a rúgásait, hogy hogy tartja a vállát a lábát, mindent egészen a legapróbb részletekéig. Látszott rajta, hogy nem kezdő, profin csinálta. Óvatosan, hangtalanul közelítettem felé, de annyira figyeltem rá, hogy a lábam elé viszont nem néztem rá.
Belerúgtam egy kis súlyzóba, minek a következtében az egy kis koccanással a másiknak ütközött és egy hatalmas vízhangot adott ki a nagy épületben. Tom azonnal megpördült a tengelye körül és támadóállásba lendült. Védekezés képpen a kezem magam elé kaptam. Már megijedtem, hogy Tom nekem támad, mikor meglátta, hogy csak én vagyok kifújta az addig benntartott levegőt és kivette a fülhallgatóját.
-Bocsi, nem akartalak megzavarni, csak gondoltam megnézem mit csinálsz...-Mondtam kicsit remegő hangon, hisz még mindig az előzőek hatása alatt voltam. A szívem ki akart törni a helyéről és a levegőt is gyorsabban vettem.
-Semmi gond, gondolom megtaláltad a levelem...-mondta, de a hangjában ott bujkált a szomorúság, melyet hiába próbált elrejteni.
-Igen megtaláltam, de felesleges sajnálkoznod, nem haragszom, eddig sem haragudtam. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért olyan gyenge és kényes voltam. megértettem amit mondtál, ezek után jobban fogok majd igyekezni...
-Ez a beszéd. Akkor már állhatunk is neki!-szólt, majd odadobott egy pár boxkesztyűt.

******************************

Egészen délutánig gyakoroltunk és a lehető legjobb tudásomat mutattam. Figyeltem Tom minden egyes szavára és mindent pontosan úgy csinálta, ahogyan ő azt mondta. Egy percre sem lankadt a figyelmem. Hatalmasakat rúgtam a zsákba, Tom szerint mindent úgy csináltam, mint egy profi. Én ezt nem így láttam. Az tény és való, hogy a rúgásaim tökéletesek voltak, de ennek ellenére az ütéseim még mindig elég gyatrák. Ugyan szemmelláthatón jobbak, mint amilyenek tegnap voltak, de még mindig nem az amit én elvárnék magamtól. tudom, hogy még csak alig két napja gyakorolunk, de én elég maximalista vagyok mindenben, főleg magammal szemben. Tudom, hogy nekem menne jobban is és ezért mindent el fogok követni.
Tom minden egyes ütésemnél és rúgásomnál bátorított és buzdított. Talán éppen azért fejlődtem annyit amennyit. Ezt nem csak magamnak, hanem Tomnak is köszönhetem, a legjobb barátomnak!

Ez a pár óra segített elterelni a gondolataimat Nickről. Minden percben egyre jobban hiányzott. Annyira, hogy az szinte már elviselhetetlen. örök rejtély marad számomra, hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni, ennyire kötődni hozzá. Igaz nem volt még nagy tapasztalatom a fiúk terén, de tudom, érzem, hogy ez nem egy átlagos szerelem. Ez annál sokkal több! Én kötődök Nickhez szinte már betegesen. A távolság már fáj, a tudat, hogy nincs velem, nem érhetek hozzá a forró bőréhez, nem érezhetem a közelségét, az már szinte őrjítő. Mintha láthatatlan kötelék lenne köztünk, mely összeláncol minket.
Csak remélni tudtam, hogy Nick ugyan így érez. Szinte fizikai fájdalmat okoz belegondolni abba, hogy mi van ha ő már nem szeret és rég elfelejtett, esetleg máshol keresi a boldogságot, amiatt amit tettem, amibe belekényszerültem. Merengésemből Tom hangja rángatott vissza.
-Ő jár az eszedben igaz?-kérdezte
-Erről most inkább ne beszéljünk ...- mondtam keményen, semmilyen érzelem kimutatása nélkül. jobb ha nem beszélünk róla, így egyszerűbb elviselni a távolságot.
-Ha így akarod -Itt tartott egy kis szünetet, majd folytatta- Lili mondanom kell valamit. Tudom, hogy nem fogsz neki örülni, de Larry beszélni akar veled....

24. fejezet -Újabb pofon az élettől!

Szó szerint kirontottam a fürdőből és majdnem szívinfarktust kaptam mikor megláttam Tomot az ágyamon, fegyverekkel körülvéve.....

Először szóhoz sem tudtam jutni, a sokktól.
Ez meg mit csinál ezzel a sok fegyverrel?-merült fel bennem a kérdés
-Te..Te me..g mit csinálsz?-kérdeztem remegő hangon.
Vetett rám egy lenéző pillantást, sugallva hogy hülyeséget kérdeztem, hisz magától értetődött a dolog.
Tom csak ült az ágyon és szerelte össze a fegyvereket, majd odadobta hozzám az egyiket, amely hangosan csattan a földre érve. Az ijedtségtől hátráltam egy lépést, majd kérdőn néztem rá.

-Szerinted? Készülődök. Pont, mint ahogyan neked is fel kéne készülnöd, a továbbiakra. Értsd már meg ez nem egy tündérmese, te nem vagy királylány, és herceg sincs aki megmentsen. Magadnak kell kiállnod a nehézségeket, neked, nem másnak. Fel kell nőnöd Lili, már nem lehetsz többé gyerek - mondta ridegen, majd távozott.

Egy kicsit csalódtam Tomban. Ő is megérthetné, hogy nehéz nekem, és erre meg nekiáll keménykedni. De sebaj. Igaza volt, és tudtam mit kell tennem. Nehéz lesz, de én vállalom! Most kell bizonyítanom, nem csak másoknak, hanem most az egyszer magamnak is.

Odaléptem az ágyhoz, majd kémlelni kezdtem a "játékszereket". Mármint igen,már most hibáztam. Ezek nem csupán játékszerek...Élesbe megy.
Eddig csak TV-ben láttam ilyet, de az most nem ért semmit.
Ott volt az ágy szélén egy töltényes doboz, és nem messze tőle a pisztoly.
Felemeltem a nehéz súlyú fegyvert majd kipattintottam a forgótárt, és beletettem a lőszert. Rájöttem, hogy ez az egész folyamat, nem is olyan bonyolult. Ledobtam a már összeszerelt fegyvert és másikért nyúltam, ami már sokkal bonyolultabbnak látszott. Tom már beszerelte az AK-47-es géppisztoly nagy részét, én már csak folytattam.

Behelyeztem a gázdugattyúrudat a zárkeret alkatrésszel együtt, majd a helyretoló szerkezetet. Gyorsan becsúsztattam a tokfedelet, a tisztítóvesszőt, majd a tárat is. Furcsálltam, hogy 2 perc alatt végeztem az egésszel, de büszke voltam magamra. Újabb és újabb pisztolyért nyúltam. Ezekkel is elég hamar végeztem, de ez egy cseppet sem érdekelt...
Kezdők szerencséje...- Gondoltam magamba.
Egy kis revolvert a biztonság kedvéért becsúsztattam az oldalamhoz. A többit megfogtam és lesétáltam velük a lépcsőn.
Tom épp a gáztűzhelynél serénykedett. Halkan mentem így nem hallott meg. Odaléptem az asztalhoz és ledobtam a pisztolyokat az asztalra, melyek hangos puffanással értek földet.
Tom megpördült a tengelye körül és kikerekedett szemekkel nézett az asztal felé. Gondolom elég meglepetten érte az egész, de ügyelt rá, hogy a lehető legcsekélyebben mutassa ki érzelmeit. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész, de megbízom benne.
Hirtelen égett szag csapta meg az orrom. Tojás rántotta...- Adtam választ magamnak.
Kilöktem Tomot a tűzhely elől és kivettem a kezéből a fakanalat. Felkapartam az égett darabokat a serpenyő aljáról, majd a tányérra kapartam és az asztalra tettem.
Tom mosolyogva nézegette a pisztolyokat, majd rám nézett.
-Sajnálom amit az előbb mondtam -mondta keményen. Valahogy nem tudtam neki elhinni. Nem válaszoltam, csak leültem az asztalhoz és néztem ahogy eszik -Te nem eszel?
-Nem vagyok éhes...-mondtam flegmán.
Rosszul esik, hogy így viselkedik. Eddig azt hittem, legalább annyi elviselhető lesz az egészben, hogy itt lesz velem és majd segít, de ezzel a viselkedéssel csak rá tesz egy lapáttal és még jobban megnehezíti a dolgom...De nem fog érdekelni. Nincs szükségem Tom jó pofizására. Ha ő így akarja, legyen így!

Kint már kezdett sötétedni, az égbolt narancssárgán ragyogott. Ahogy szürkület kezdett elhomályosítani mindent, úgy az én elmémen is eluralkodott. Nem értettem, hogy mi miért történik. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő és ez nagyon idegesített! Ez nem egy könyv, hogy ha valamire kíváncsi vagyok csak belelapozok és megnézem, vagy máshogy cselekszem. Ezt én nem tehettem meg, nem én irányítom a sorsom. De meg vagyok róla győződve, hogy mindennek meg van az oka. Minden azért történik, mert így kell, hogy történjen!

Míg a gondolataim, valahol egészen máshol kalandoztak, Tom teljesen nyugodtan falatozott. Örültem, hogy legalább ő nyugodt...
Tom hirtelen felállt és berakta az üres tányérát a mosogatóba, majd így szólt:
-Gyere. Mennünk kell - Szólt és már ment is az ajtó felé -Hideg van kint, hozz egy pulcsit.
Felrobogtam az emeletre és kikaptam egy fekete mackó felsőt a szekrényből. Hamar lesiettem a lépcsőn és már mentem is Tom után.
Feltűnően végigmért, de nem tett semmien megjegyzést.
-Hova megyünk? -Törtem meg a csendet
-Gyakorolni- mondta
-Mi? De hát már sötétedik...-förmedtem rá.
-Annál jobb.

-Nem válaszoltam. Tom ma nincs formában -gondoltam magamban. Nem igazán érdekelt a viselkedése.
A sűrű erdő felé sétáltunk, ami kicsit megrémisztett. Mit akar Tom az erdőben ilyen sötétben? Gyakorolni az erdőben? Az szép lesz...

Néma csendben sétáltam mögötte és követtem minden egyes lépését.
Minél beljebb mentünk, annál jobban sötétedett. Így is későre járt, de az erdőben amúgy is sötét volt. A szíven a megszokottnál egy kicsit jobban vert, de nem az izgalom miatt. Féltem. Fogalmam sem volt, hogy mitől, de féltem. Tom csöndessége is felettébb
furcsa volt, szinte már rémisztő.

A sötétség mindent elborított, alig láttam valamit. Próbáltam a lábam elé nézni, de nem nagyon ment. Minden kiálló gyökérben és apró kis kavicsban megbotlottam és egy kis nyekkenő hangot adtam ki. Ilyenkor nem mertem ránézni Tomra, anélkül is tudtam, hogy mit gondolhat... Kihúztam magam és úgy mentem tovább, mintha semmi sem történt volna.
A távolban egy alacsony, de széles ház körvonalait láttam kirajzolódni. Nem láttam tisztán, de volt egy olyan sejtésem, hogy ide jövünk.
Tom turkálni kezdett a zsebében és elővett egy zörgő kulcscsomót. Az egyiket a sok közül, berakta a zárba és elfordította benne. Az ajtó nyikorogva kitárult, de bent semmit nem láttam, csak a sötétséget.

Tom besétált az ajtón és felkapcsolta a villanyt.
Bent semmi különös nem volt, csak pár gumimatrac, egy hatalmas piros bokszzsák és mi. Kicsit félve lépkedtem be a terembe. A régi tornaórás emlékek megrohamoztak. Utáltam a tornaórákat, nem ment nekem a tesi. Csak pár feladatot tudtam megcsinálni, azt is elég nyögve-nyelősen...

-Na álljunk is neki -Szólalt meg Tom hosszú idő után.
Nem válaszoltam csak odaléptem hozzá és hagytam, hogy irányítson.
Elkezdett sétálni körülöttem és úgy magyarázott.
-Jól jegyezd meg! Ahogy belépünk a terembe én nem a barátod vagyok, hanem az edződ...-mondta flegmán, de azonnal folytatta- Nem fogok veled jó pofizni és még csak kivételezni sem. Te is ugyan olyan vagy, mint a többi, se több, se kevesebb. Lehet, hogy lány vagy és valljuk be elég gyenge is, de ez nem mentség semmi alól!
-Szóval most csukd be a szemed és koncentrálj! Az erődet nem használhatod, sőt megtiltom! Ha verekedésre kerül a sor és netán tán az erődet nem tudod használni, csak a puszta erődre számíthatsz! Csukd be a szemed és ne mozdulj figyelj, hogy hol vagyok, ne hagyd hogy kibillentselek az egyensúlyodból -azt tettem amit mond.

Becsuktam a szemem és figyeltem. Befeszítettem az izmaimat és csak összpontosítottam a feladatra. Tom hirtelen meglökte a baloldalamat, de nem estem el, csak meginogtam.
-Ne feszíts, lazítsd el magad! -Újra meglökött, de ezúttal elölről. Majdnem hanyatt estem, de még időben visszatért az egyensúlyom.
Nem értettem, hogy mire jó ez a "lökdösés", de hát ő tudja. Biztos az egyensúlyomat próbálgatja, vagy fogalmam sincs.
-Jó. Az egyensúlyodon még javítani kell, de egyébként rendben van. Most lássuk, hogy ütsz.

Adott két piros bokszkesztyűt, amit felhúztam a kezemre.
Elmagyarázta, hogy hogy tartsam a lábam, meg a vállam, meg egyáltalán hogyan is kell ütni, aztán belevágtam. Nagy meglepetésemre elég jól ment. Igaz nem nagyon dicsért meg de tudtam, hogy valahol mélyen elég büszke rám, de nem akarja, hogy elszálljak magamtól.Viszont a vége elég gyatrára sikerült... Olyan fáradt voltam, hogy szinte a bokszzsákot sem láttam. Hosszú nap volt ez a mai, és alig pihentem...
-A legjobb védekezés a támadás! Soha ne hagyd, hogy Ő üssön először! Az első és az utolsó ütés mindig a tiéd legyen! Ne lankadjon a figyelmed. Ha nem figyelsz eléggé, egy ütéssel elintéz és véged! Figyelj jobban!
Nagyon idegesített amit mondott!
-Még, hogy figyeljek... Hulla fáradt vagyok, kettőig sem látok, ráadásul még izom lázam is van, de azért figyeljek...- Szidkozódtam magamba, de ezeket azonnal kivertem a fejemből. Nem kényeskedhetek! Muszáj figyelnem és jól csinálnom. Ha nem így teszek, akkor soha nem tanulom meg.
-Képzeld el magad előtt. Csak te meg az az egy valaki van a teremben. Mit tennél. Az erődet nem használhatod folyton.... Végezned kell majd vele. Ez már nem játék, fogd fel.
Újra nekiiramodtam és megpróbáltam egy erőset ütni, de még csak el sem találtam. A kesztyű erőtlenül súrolta a zsák oldalát én pedig majdnem orr estem. Utáltam amiért ilyen gyenge voltam.

-Nem lehetsz ilyen gyenge Lili!-kiabált Tom -Olyan vagy, mint egy kisgyerek! Mit szólna most Nick ha látna?-a neve hallatára összeszorult a gyomrom. Ez övön aluli volt...-Gondolkozz már egy kicsit! Hogy akarsz így beépülni? Piszkosul gyenge vagy ahhoz. Nincs elég akaraterőd. Nick sírva futna ki a teremből ha látna... Elhiszem, hogy fáradt vagy, de hidd el én is. Ez szánalmas....- A végét már csak suttogva mondta. Fogta magát és kisétált a teremből, rám se nézve.

Ahogy a szavak elértek a tudatomig, kellett egy kis idő, hogy felfogjam igaza van! Teljesen igaza! Piszkosul gyenge vagyok, egy szánalomra méltó senki! A könnyeim most nem jöttek elő. Ahhoz is gyenge vagyok, hogy sírjak... Fáradtan, erőtlenül rogytam térdre és csak néztem ki a fejemből. Igaz rosszul esett amit mondott, de ez a kő kemény valóság.
Hatalmas ideg áradt szét a testemben és csak arra tudtam gondolni, hogy fel kell kelnem és megcsinálnom! Nem törhetek itt össze. Ez is csak egy akadály, amin át kell mennem, ha törik, ha szakad! Annyi minden történt már velem és azokat is magam mögött hagytam, ezen is túl kell lépnem és bebizonyítani Tomnak, hogy nem vagyok egy kis szánalomra méltó senki. Meg kell neki mutatnom, hogy nem úgy van ahogy gondolja!

Felálltam a parkettáról és ránéztem a bokszzsákra. Lassan odasétáltam felé és egy percig csak néztem.
Beálltam abba az állásba ahogy Tom mondta és elkezdtem ütni. Nem gondoltam másra csak arra, hogy megcsinálom, meg fogom tudni csinálni. Hirtelen hatalmas erőlöket kapott el. Ütöttem és ütöttem, tiszta erőmből, ahogy tőlem telt. Tudtam, hogy jól csinálom, így folytattam. Az ütéseimben minden benne volt. A bosszú, a harag, a düh, a bizonyítási vágy!

Nem tudom, hogy mióta ütöttem szerencsétlen zsákot.(aki igazán nem tehet semmiről) A kezemet nem éreztem, a fejem pedig majdnem leesett a helyéről úgy sajgott. Nem láttam rendesen és még szédültem is.

Utolsó emlékem, hogy eszeveszetten zuhanok a padló felé, de a fájdalomra nem emlékszem. Minden elsötétült előttem, majd elmerültem a tudatlanság feneketlen tengerében....


Huhhh. Na ezzel is meg vagyok. Remélem elég akciós lett.XD
Ehhez is kérek komikat. A kövit megpróbálom hamar hozni, addig is legyetek rosszak!
Puszi: Lili